Ahogy beléptem az ajtón, rögtön a férjem érdeklődő tekintetével találtam szemben magam. Csak nézett rám, azokkal a meleg barna szemeivel.
-Mi történt? – kérdezte, miközben karjaival szelíden ölelt át.
Hiába telt el több mint 17 év, mióta megismerkedtünk, még mindig édes borzongás futott végig rajtam, amikor a karjaiban tartott.
– Elfelejtettem a szöveget, amit egész éjjel tanultam. Csak álltam a színpadon és arra gondoltam, hogy itt a vég. Megbuktam Tamás. Megbuktam! Már színésznőnek se vagyok jó. Miért velem történik mindez, de legfőképp miért most, mikor a legjobbat kéne kihozni magamból? – sírni támadt kedvem, de dacolva magammal visszatartottam a feltörni kívánkozó könnyeimet…
– Ne beszélj butaságokat, nincsenek hibátlan emberek! Egy szövegtévesztésért még senkit se bocsájtottak el! Pihenned kéne! Túl sokat dolgoztál az elmúlt hónapokban. Látom rajtad, hogy el vagy fáradva. Ne keseredj el! Ez ma így sikerült. Holnap jobban fog!– mire a mondanivalója végére ért, már folytak a könnyeim. Ő meg, csak némán állt és figyelt. Pontosan tudta mire van a legnagyobb szükségem…
– Holnap mindenki erről fog beszélni, hát nem érted? Az egész sajtó ezzel lesz tele, hogy minek megy valaki színésznőnek, ha még a szöveget is elfelejti…
Miközben a fürdőszobába engedtem a vizet eszembe jutott, mekkora önzőség, amit művelek. Hitegetek egy másik embert, játszom vele, mintha számítana is valamit. De mi van, ha mégis számít? Mi van, ha nem is neki, hanem magamnak hazudok? – hiába való harc az egész. Itt nincs győzelem csak végtelen szenvedés.
– Mi bánt pontosan, mert, hogy nem a munka abban biztos vagyok? – mintha csak olvasott volna a gondolataim között. Azt sem tudom, mikor vagy miért jött utánam, de már nem érdekelt. Rettenetesen féltem! Szükségem volt rá!
– Tudod te azt jól… – sóhajtottam, miközben elmerült a puha habok simogatóan lágy tengerében.
– Ha tudnám, nem kérdezném, ebben biztos lehetsz.
– Emlékszel, hogy meséltem egy lányról, aki az előadások után megvár?
– Persze, hogy emlékszem. Mi van vele?
– Bonyolult, vagyis, nem tudom hogyan kéne kezelnem. Rajongónak hívtam a barátaim előtt, mire vérig sértődött. Én nem akartam megbántani, de az isten szerelmére mégis mit kellett volna mondanom?
– Az igazat.
– Az igazat? Mire gondolsz?
– Legalább magadnak valld már be, hogy számít neked! – nem kiabált, de a hangját kicsit megemelte, mint amikor az ember a gyerekét inti meg.
– Pontosan tudod te is, hogy ez a helyzet nem csak fekete és fehér!
-Az lehetne, csak te bonyolítod túl.
– Ezt meg hogy érted? – érdeklődve kaptam fel a tekintetem. … Egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy mire gondolhat.
– Én bonyolítom túl, de hát hogyan? – tettem fel végül a kérdést.
-Úgy, hogy megint a múltad mögé bújsz el. Mindketten tudjuk, hogy nem könnyű kilépni az árnyak mögül, de érte igazán megtehetnéd. Láttam őt. Ugyanaz a fény csillog mindkettőtök szemében, az a vad és ösztönös szeretetet, ami nincs valódi érzések nélkül. Ő bízik benned, te hol igen, hol nem. Mit gondolsz? Meddig fog várni arra, hogy eldönts mit is akarsz tőle tulajdonképpen? – képtelen voltam mozdulni. Igaza volt. Féltem, de nem is tőle, sokkal inkább az érzéseimtől. Én nem akartam őt bántani, ahhoz túl védtelen volt. Szüksége volt rám, épp úgy, ahogy nekem Tamásra. Éppen ezért féltem attól, hogy kötődik hozzám…
Mire visszaértem a nappaliba, Tamás már a focimeccset nézte. Én inkább kimentem a nappaliba és a táskámból előhalásztam két igen csak vaskos jegyzetet és kiültem a teraszunkra. A Duna látványa mindig megnyugtatott. Csak hallgattam a madarak csicsergését, a szél susogását a nádasban és az egyre hangosabban brekegő békacsaládokat. Már épp lehunyni készültem a szemem, amikor megéreztem, hogy valaki figyel. Hátrafordultam és őt láttam meg magam mögött. Már nem a meccset nézte, hanem engem.
– Nem is a munka nyomaszt ugye? Hanem ez a valami. Nehezen küzdesz meg vele. De van egy olyan érzésem, hogy ezzel most nem vagy egyedül.
– Miről beszélsz, mi az, hogy nem vagyok egyedül? Nem értelek! – éretlenül bámultam rá, bele abba a két gyönyörűen csillogó szempárba, ami ugyanolyan szeretetteljesen csillogott, mint amikor legelőször egymásra pillantottunk.
– Nem gondolod, hogy ő is ugyanúgy össze van zavarodva? Hogy kivételesen itt most nem minden rólad szól?
-Sose gondoltam azt, hogy ez csak rólam szólna. De én vagyok az, aki ebbe óriásit bukhat…
– Miért nem beszélsz neki őszintén az érzéseidről?
– Nem tehetem meg. Nem tehetem, értsd meg! Én… én nem akarom elveszteni!
– Ezzel most, azt akard mondani, hogy képes lennél hazudni neki?- kérdezte mélyen a szemembe nézve, mintha azt akarná, hogy érezzem a döntésem valódi súlyát. Pedig, ha tudná, hogy hány éjszakát virrasztottam emiatt, hogy hány könnyet hullatam már miatta.. Nem szabadott volna közel engednem azt a lányt. Soha. Hiba volt. Kettőnk közös hibája…
– Nem erről van szó, de értsd meg kérlek, nem könnyű most ez nekem sem!
– Te is pontosan tudod, hogy minden rajtad múlik! Én nem cselekedhetek helyetted. Neked kell eldöntened, hogy hagyod menni vagy magadhoz láncolod.
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: