Egy sajtótájékoztatón ismerkedtünk meg, pontosabban a színészbüfé egyik eldugott kis szegletében. Éppen interjút készítettem az egyik fiatal növendékkel, amikor odalépett mellém. Azonnal felkaptam a fejem, de csak legyintett, majd a mellettünk lévő asztalhoz telepedett.
-A rendező, Kerepes Dávid – súgta oda a velem szemben ülő szőke hajú, babaarcú lány, miközben nagyot kortyolt a szigorúan tej és cukormentes hosszú kávéjából.
– Mindig ilyen?
– Javarészt igen, bár régebben nem ilyen volt. Mostanában lett csak ennyire szórakozott, kivéve, ha munkáról van szó. Ott mindig nagyon precíz és a maximumra törekszik, de jól fel tudja mérni azt is, hogy kinek milyenek a képességei. Mi színészek szeretünk vele dolgozni – válaszolta mosolyogva, majd kisvártatva halkana fülembe súgta: “mindannyian oda vagyunk érte…”
– Szóval ő itt a helyi Casanova.
– Vagy valami olyasmi, azt hiszem.
Az utolsó kérdés után Lili szinte elviharzott. Színésznő, még ha csak növendék is… az előadás előtti utolsó óra számára is szent és sérthetetlen. Dávid még mindig ott ült az asztalnál egy jókora szelet sütemény társaságában. Fél percig vacilláltam mielőtt megszólítottam volna.
– Te vagy a rendező, ha jól tudom – felnézett és csak elmosolyodott.
– Foglaljon helyet – mutatott a mellette lévő székre, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga
– Nem akarok zavarni, csak néhány kérdést szeretnék feltenni!
– Attól még leülhet. Vagy állva szeretné feltenni a kérdéseket?
– Nem dehogy! – éreztem, hogy elvörösödöm, így taktikát váltottam és igyekeztem csak és kizárólag a munka részére koncentrálni. A beszélgetés sokkal gyorsabban és gördülékenyebben ment, mint gondoltam volna, pedig improvizálnom kellett. Szerencsére ebben jó voltam. A sok egyetemi projektmunka legalább erre megtanított, ha másra nem is. Dávid határozottan kedves és előzékeny volt. Sokat segített a humora. Szinte végig nevettünk.
Hónapokkal később láttam csak újra. Rögtön felismert. Mosolyogva fogadott. Idővel jóval több lett köztünk. Amolyan kritikus-rendező barátság. Fura dolog az ilyen, de nem lehetetlen. Nagyon sok előadására eljártam. Volt, amit többször megnéztem, annyira csodáltam. A Sirály volt a kedvencem tőle. Imádtam. Tudtam mennyi munkája volt abban, hogy kiválogassa a megfelelő színészeket, a díszletet, a jelmeztervezőt és a műszak munkatársait. Hosszú hónapokon át keményen dolgozott rajta. Az előadás óriási siker volt már a premieren is.
Ha akarnám, se tudnám megmondani, hogy pontosan mikor szerettem bele. Próbáltam visszagondolni rá többször is az elmúlt évek során, de sikertelenül. Talán, mert nem is egy pillanat volt az egész. Szépen lassan szivárgott be az életembe, pontosan úgy, ahogy ő. Eleinte képes voltam elnyomni magamban, ám idővel ez már nem volt olyan könnyű. Szinte belehaltam a fájdalomba, amit ez az egész okozott nekem. Nem akartam elveszteni Őt, ahhoz túlzottan szerettem és bár fáj beismerni, de szükségem volt rá. Nélküle egy semmi voltam, csak egy a sok száz elhagyatott hang közül. Nem akartam, hogy így legyen. Soha nem akartam én őt így, ebben a formában szeretni, vagyis nem így és nem is abban az időben… Akkor értettem csak meg igazán, mennyire vadul tud fájni a szerelem. Főleg az, amelyik tiltott.
Döntenem kellett, de ez a döntés mindkettőnknek fájdalmat okoztam. A Bernarda Alba háza premierje után mondtam el neki. Csak bámult rám, közben egy szót sem szólt, a könnyei beszéltek helyette. Mindketten tudtuk, hogy egyetlen helyes döntés van: elkerüli egymást, legalább addig, míg ezek az érzések el nem múlnak. Szeretett ő engem, de nem úgy, mint én őt. Szabad és független ember volt, akit nem lehetett megkötni. Megpróbálhattuk volna együtt, de mindketten tudtuk, azzal csak megölnénk egymást. Azon az estén sokat beszélgettünk. Felelevenítettük az összes közös emléket, az első találkozáson át a Sirály próbafolyamatán túl egészen addig a pillanatig, míg el nem mondtam neki, hogy mennyire szeretem.
Életem először gyűlöltem a hajnalt, mert ez az elválást jelentette számunka. Egyikünk sem tudta mit mondhatna. Csak álltunk esetlenül egymással szemben. Majd még egyszer utoljára átölelt… Szó nélkül hagyott magamra. Azt hiszem abban bízott, így könnyebbé teszi majd az elválást, de akkor úgy éreztem, megszakad a szívem. Hosszú évekig nem találkoztunk. Igaz én titokban még mindig eljártam az általa rendezett darabokra, de sosem találkoztunk.
A közös ismerőseinken keresztül tájékozódtam róla csupán. Azt is csak egyik barátjától tudtam meg, hogy szeretett engem, nagyon szeretett. Nem értettem hogyan volt képes hazudni nekem az ellenkezőjéről… Iszonyú dühös voltam rá, de a legfájdalmasabb viszont mégis csak az-az egészben, hogy akár boldogok is lehettünk volna. Boldogok nem csak a szakmai sikerektől, hanem egymástól és attól a mámorítóan őrjítő szerelemtől, amit egymás iránt éreztünk…
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: