A napokban az egyetemen pár szaktársammal beszélgettem, amikor szóba került, hogy az egyik lánynak milyen könnyű dolga van azért, mert az iskolán kívül is jóban van néhány tanárral, ezáltal teljesen biztos, hogy rá nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a többiekre. Bevallom egy ideig döbbentem hallgattam, mert ismerem a lányt. Nagyon jóban vagyunk másodikos korunk óta, bár ez leginkább az egyetem épületein kívül nyilvánul meg, mivel egészen más szakon tanulunk és nincs közös óránk sem. Persze ezt nem tudhatták és igazából mindegy is, hogy ismertem-e az illetőt vagy sem. A probléma itt azzal van, hogy egyes emberek esztelenül aggatnak címkéket másokra, úgy, hogy valójában semmit sem tudnak az illetőről vagy csak nagyon felszínesen. Ez azért szerintem elég nagy probléma. Olyan, mintha egy ételre mondanám, hogy fuj, utálom, pedig igazából sosem kóstoltam. Tudom, ez most elég abszurd példa, de nézzétek el, hirtelen nem jutott más az eszembe.
Régebben én az a fajta gyerek voltam, aki nagyon kiborult, ha valami igazságtalanságot hallott vissza magáról, de aztán csak meg kellett tanuljam, vannak emberek, akiket a másokról való alaptalan pletykálás tesz boldoggá. Ennek ellenére nagyon nem tudom megérteni, hogy miért van szükség arra, hogy egy tény köré egy olyan mesét építsenek fel, aminek a valóságalapja a 0-hoz konvergál.
Értem én, hogy ez így könnyű meg hamis lelki nyugalmat ad, de nem hiszem el, hogy maga az igazság senkit sem érdekel. Miért felejtettünk el kérdezni vagy csak utána járni a dolgoknak? Ez estben például hamar kiderült volna, hogy a kivételezésnek semmi nyoma, tőle is ugyanúgy számon kérik a dolgokat, neki is meg kell írni a vizsgákat és mit ad isten, neki sem osztogatnak csak úgy plusz pontokat. De ez csak egy példa a több száz közül. Vannak ennél még cifrábbak is. Mondjuk összeboronálni egy diákot egy tanárával, csak azért, mert a tanár tett egy érdekes megjegyzést vagy k*nak titulálni valakit, csak azért, mert este sminkben jár haza. Mondjuk azért az egyik kedvencem még mindig az, hogy ahhoz, hogy valaki színház kritikákat írhasson, le kell feküdni a színházigazgatóval. Őszintén mióta ez eljutott hozzám azóta keresem azt, akitől ez kiindult, mert nagyon szívesen megkérdezném tőle, hogy ezt mégis hogy gondolta? Szóval már lassan meg se lepődök ezeken, vagy ha mégis inkább csak rámtör a nevethetnék. Nem értem komolyan, hogy embereknek hogy van ideje arra, hogy ilyen történeteket találjanak ki. Vagy ha már van, ehhez tehetségük menjenek el írónak, az legalább értelmes elfoglaltság.
Ahogy én tapasztalom, az embereket igazából nem is érdekli a valóság. Elvannak ők a saját kis világukban, nem törődve az őket körülvevő világ eseményeivel. Őket tényleg baromi egyszerű irányítani, mert mindent, amit hallanak, elhisznek, és egyáltalán nem veszik a fáradtságot arra, hogy utána nézzenek a dolgoknak. Nem véletlen mondják sokan, hogy mennyire én központúvá vált a világ manapság… Régen például rengeteg embert láttam egymással beszélgetni, ma meg már inkább mindenki a telefonját nyomkodja, és még azok is különböző appokon beszélgetnek, akik amúgy egy légtérben tartózkodnak, vagy ne adj, isten egymás mellett ülnek. Lehet, én vagyok nagyon régimódi, de ez már nekem is sok, annak ellenére, hogy én is sokat nyomkodom a telefonom.
Valamikor még pár hete az egyik órát egy idősebb professzor tartotta, aki csendben megjegyezte mennyire sajnálja a mai fiatalokat, mert ők már nem tudnak dönteni. Mármint úgy dönteni, hogy mi az igaz vagy mi az, ami nem, hogy mi a jó vagy mi a rossz. Olyan gyorsan változott a világ, olyan gyorsan jöttek be az újabbnál újabb trendek, amihez aztán az emberek nem győztek alkalmazkodni. Kár tagadni, a világ nagyon rossz felé halad. Az emberek sokszor már a saját sikereiknek sem tudnak őrülni, nemhogy másokénak. A rosszindulat, az irigység és pletyka szinten mindennapossá váltak, szinte olyanok lettek, mint a levegő, a túlélés záloga. A hamis dolgok igaziakká váltak. A pletykák valósággá. Így már tényleg nehéz hinni bárkinek is. Itt már tényleg csak a bizalom maradt fegyverként a kezünkben. A bizalom, ami oly törékeny, mégis az egyik legszebb ajándék.
Merjünk kérdezni! Csak így tudjuk meg mi a valóság. Kérdezni arról, akiről hallottunk valamit, vagy arról, amire kíváncsiak vagytok. Higgyétek el, az illető az esetek nagy részében szívesebben válaszol majd a kérdésekre, mintsem aztán hónapokig hallgassa a róla szóló pletykák különböző verziót, amik a végén már olyan szinten elrugaszkodnak a valóságtól, hogy szerintem néhány író könyörögne azért, hogy beleírhassa őket a regényébe.
Szóval megértem azt, hogy félelmetes odaállni valaki elé és megkérdezni, hogy akkor ezzel kapcsolatban mi a helyzet, de sajnos ez alól nincs kibúvó, feltéve, hogy valóban arra vagyunk, kíváncsiak mi rejtőzik a látszat mögött. Az emberek többsége úgyis beszél. Akkor is, ha esetleg valóban úgy történtek a dolgok, ahogy hallottuk őket. Ritka az, aki tagad, mert előbb utóbb-úgyis kiderült. Például volt egy lány, aki beleszeretett az egyik oktatóba. Nyáron összejöttek, persze a suliba erről mélyen hallgattak, a pletykák mégis elindultak. Aztán valaki nem tudom milyen felindulásból, de megkérdezte a lányt, hogy ebből mi igaz, mire ő először próbált kitérni a válasz elől, de aztán elmondta, hogy minden. Mikor megkérdezték miért vallotta be, annyit mondott, előbb-utóbb úgyis kiderült volna. Igaz, akkor már nem tanította őt , az illető,de ez nem számít. Ezzel csak arra akartam rávilágítani, hogy bár vannak valóban kényes témák, amikről nem szívesen beszélünk, de eljön az idő, mikor magunknak kell utána járni a dolgoknak, vagy, mert az hatással vagy ránk, vagy szimplán azért, mert érdekel. Ilyenkor pedig el kell felejteni a pletykákat és a hallomásokat. Nekem a mamám mindig azt mondta erre, hogy „Annak higgy, amit a saját füleddel hallasz vagy a saját szemeddel látsz”. Mennyire igaza volt…
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: