Tudsz szeretni, akkor is, ha nincs minden rendben?

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen ember a földön, aki megtapasztalta már azt, hogy amikor rendbe mennek a dolgok az életében és végre van egy lélegzetvételnyi ideje fellélegezni, akkor hirtelen minden, de tényleg minden ismerőse (sőt gyakran még ismeretlenek is) folyton folyvást szinte már naphosszat töltenének a társaságában. Ez az ami, egyébként egyrészt nagyon jól tud, másrészt viszont egy idő után rettenetesen fárasztó is az, ha az embernek folyton alkalmazkodnia kell és arra figyelni, hogy mit és hogy tegyen, hogy utána ne válhasson különböző rémes pletykák áldozatává, mindössze azért, mert mondjuk aznap éppen bal lábban kelt és nem a tőle „elvárt” kedvességgel és megértéssel fordult mindenkihez. Ezenkívül  meg ott a másik oldal, amikor az ember bajban van és segítségre vagy egy támogató kézre szorulna, na, akkor bezzeg érdekes módon örülhet annak, ha talál 1-2 olyan embert, aki mellé áll és valóban segítő kezet nyújt, hogy az ember leküzdhesse a saját démonjait. Na, ugye hogy nem csak nekem ismerős ez a helyzet?

Igazából sokáig nem is érdekelt ez, hiszen a legtöbbet a „rossz” és borús oldalon álltam, ami azt jelentette, hogy nem igazán volt olyan, aki annyira irigyelte volna tőlem azt a helyzetet, amibe éppen aktuálisan benne ragadtam (mondjuk abszolút meg is értem, mert valóban nem volt egy túl kellemes tapasztalat). Viszont mióta fordult a kocka azóta igen csak látom azt a másik oldalt is, amiről azelőtt leginkább csak az ismerőseim panaszkodásából ismertem, miszerint : „ nagyon elegem  van abból, hogy hirtelen mindenki a barátom akar lenni…”.

Őszintén ez egy ideig elég kecsegtető dolog, hiszen az embernek így lehetősége adódik a társas kapcsolatok építésére. Azonban a legtöbbször sajnos az a tapasztalat, hogy az emberek hirtelen sokkal többet akarnak a másiktól , mint az amit tud illetve kíván adni számukra. Na, és itt kezdődnek a konfliktusok: „hogy ne legyél már ilyen velem, hát rád nézek és ragyogsz… ugyan már ez semmiség ahhoz képest, mint amit van”, de ez csak egy azon mondatok közül, amit az ember kaphat ilyen esetben. Közben meg az emberek nem tudhatják azt, hogy a másik mennyit küzdött azért, hogy ide elérhessen. Mint például, hogy valaki évekig tervezi, hogy cukrászdát nyit, vérverejtéket izzadva szenved érte hosszú éveken át, miközben a siker elmarad. Aztán egy nap mégis ott áll a saját cukrászdája előtt, miközben a szíve boldogsággal telik meg, hiszen ez volt minden, amire vágyott, ez tartotta életben, ezért dolgozott évekig annyira keményen. Na, és ilyenkor jön az, amiről beszéltem. Hogy hirtelen mekkora szerencséje lett, hogy mennyire mázlista és hogy mennyire szeretnék egy ilyen barátot én is magamnak. 

A valóság, mint látni lehet, a példa okán egészen mást mutat, mint a felszín. Persze erről nem szokás beszélni, pedig lehet, hogy kellene, mert úgy látszik, hogy mindig lesznek olyanok, akik szerint a szerencse elég ahhoz, hogy valami sikerüljön. Természetesen nem mondom, hogy az előbbi nem kell hozzá, de mellette nagyon fontos az, hogy az adott álmunk megvalósításának érdekében alázatos és kitartó munkát végezhessünk. Ha pedig ez megtörtént, akkor jogosan lehetünk boldogok és elégedettek magunkkal. Csak hát ilyenkor számolni kell azzal, hogy bizony nem egy meg nem kettő olyan ember lesz, akik hirtelen ilyen meg olyan jó barátaink akarnak lenni.

Sajnos minden az érdekről szól. Az, hogy valaki másokat felhasználva hogyan érheti el a saját céljait. Ahelyett, hogy mondjuk segítséget kérne. Szóval igen, ha jól van az ember és boldog, akkor ezzel számolni kell. Ahogy azzal is, hogy ideig óráig persze lehet így is élni, érdekkapcsolatokat ápolgatva, de… de arról sosem szabad megfeledkezni, hogy ezek nem azok az emberi kötelékek, amik majd akkor is megmaradnak, ha a sors éppen nem kegyeskedik. Dehogy! Akkor maximum jön az, hogy jaj de sajnálom, de más nem… Valódi segítséget nem várhatunk. Nem lesz kéz, ami megfog és nem lesz egy ölelés, ami megment. Lesznek helyette hamis szavak és lenéző tekintetek, hogy na tessék ennyit ért a boldogságod.

Ez elég szomorú így, már csak azért is, már csak azért az önzőségért is, amiért másoktól irigyeljük azt, ami nekik jutott. Nyilván az élet mindenkinek más lapokat osztott, nem mindenkinek egyformákat. Van, akinek valóban szerencsésebbek a lapjai, másoknak meg kevésbé azok, de ez nem jelenti azt, hogy nem érhetnék el egy és ugyanazt. Csak nem ugyanazon az áron. És akkor mi van? Nyilván könnyebb az az út, amin nem kell folyton falakat romba dönteni és félelmeket magunk mögött hagyni, de gondoljuk bele abba, hogy nem biztos, hogy a könnyebb út vezet valahová. Hogy nem biztos az sem, hogy ha valaki előnyt élvező lapokat tart a kezében az nem bukik majd óriásit. Mert ez sehová sincs kőbe vésve. Ahogy az sem, hogy rossz lapokból kellő alázattal és kitartással ne lehetne egy hatalmas és erős várat építeni. Persze nehezebb, de semmi sem lehetetlen.

Egyszóval senkitől se irigyeljük a boldogságot és azt, hogy éppen jól megy a sorsa, mert arról fogalmunk sincs, hogy ezért mekkora és milyen árat kellett azét fizetnie, hogy eljusson oda, amit mi annyira, de annyira irigylünk tőle. Mert higgyétek el, hogy sokszor ez az ár nem kevés. Hosszú évek kitartó munkája van abba, amit mi látunk. És igen, az emberek nem hülyék ahhoz sem, hogy lássák ki milyen szándékkal közeledik feléjük, csak sok esetben már nem szólnak akkor sem, ha tudják, az illető haszonlesésből szeretne hozzácsapódni. Inkább csak vár, türelmesen és nem törődik ezzel. Sőt, azt hiszen egy idő után már senki sem fárasztja magát az ilyen dolgokkal, mert teljesen felesleges. Csak bosszantó a tudat, hogy amíg valaki éppen élete jobb szakaszában van, akkor hirtelen mindenki tőle vár segítséget és támogatást, de ellenkező esetben Ő már nem számíthat ugyanerre. Hiszen sajnos nagyon kevés az olyan őszinte és önzetlen ember, aki hajlandó arra, hogy a bajban lévő társának segítő kezet nyújtson. Pedig egyébként ez az, ami igazán megmutatja azt, hogy milyen erős emberek vagyunk valójában. Hiszen, az aki másokon önzetlenül segít, az egy nagyon bátor jellemre vall. Hiszen sokszor nem tudni, hogy mit vállal az, aki a kezét nyújtja, de megteszi. Nem azért, mert ez az érdeke, hanem mert tudja, az ember igazi boldogsága nem csak az elért sikerekben rejlik, hanem abban is, hogy hitet és/vagy támogatást nyújt azoknak, akik rászorulnak…

És higgyétek el, bármennyire közhelyes is, az ilyen emberek fogják a legtöbbet elérni az életben és majd az ő boldogságukat irigylik legtöbben. Hiszen ezek az emberek azok, akik valójában a kezükbe tartják a boldogságot rejtő kincsesláda kulcsát… Szóval ne legyetek restek segítő kezet nyújtani sohasem! Hiszen sokszor van úgy, hogy ti kerültök majd ugyanebbe a helyzetbe és nektek is jól jönne egy kis támogatás, mert hát az életben sem mindig csak felfelé vezet az út… S amilyen kiszámíthatatlan az élet, úgy a boldogság is épp olyan törékeny, mint bármi más.

Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT

A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani. 

Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!

Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője