Vannak dolgok, amikről az ember csak nagyon nehezen ír, na, hát ez pont egy ilyen téma. Igazából nem tudom, mitől félek jobban: a személyes érintettség miatti ítéletektől vagy attól, hogy kiderül, hányan is szenvednek ettől a környezetemből…
2016. május- november
65 kiló voltam. Magamhoz képest egészen „jól” néztem ki, már ha lehet ilyet mondani. A környezetem is észrevette. Valami megváltozott. A fiúk utánam fütyültek, az ismerősök és rokonok dicsértek, jaj de csinos vagy, milyen szépen lefogytál. Büszkének kellett volna lennem, de semmit sem éreztem, vagyis de… Egyet igen: Bűntudatot. Bűntudatot akkor, ha ettem és akkor is, ha nem. Lemondott találkozók, elsumákolt családi összejövetelek, megfogyatkozott baráti társaság… ez volt minden, meg egy állítólag nagyon csinos lány. Mikor visszanéztem a képeket úgy pár napja, komolyan elszörnyedtem. 20 éves voltam… Mégis legalább 10 évvel éreztem öregebbnek magam. Nem volt életem, vagyis akkor azt hittem van, de őszintén a konditerem- egyetem – otthon hármasa az nem mondható életnek, az én szemembe most már legalábbis nem. Szóval igen. Így kezdődött. Szigorú diéta, kajaméregetés, kalóriaszámolás, dobozolás, rengeteg kardió és a társasági élet teljes megvonása. Nem beszélve egyébként arról, hogy ez az egész különböző egészségügyi gondokat is okozott, mint például, hogy a női napokkal kapcsolatban, ami fél évig teljesen szünetelt is. Aztán persze elmentem orvoshoz. Fogamzásgátlót írt fel. Hát… Két hét után nem szedtem. Nem akartam és még nagyobb bajt, mint ami már akkor volt.
2016. december
A lejtő kezdete… Miután eltelt a nyár, visszamentem az egyetemre, tettem a dolgom, tanultam, „húszezer” dobozzal jártam a suliba, nem ettem semmit, amit nem én készítettem. Egészen pontosan december közepéig. Akkor ugyanis valamilyen hirtelen felindulásból úgy döntöttem, kivételesen csatlakozom a barátaimhoz és én is elmegyek velük enni valahová. S hogy hova máshova, mint egy gyorsétterembe. Úgy voltam vele nem lesz gond. Egy-egy csaló nap még belefér… aha. Telizabáltam magam. Szó szerint annyit ettem, mint aki éhezik. Bár a sótlan natúr csirkemell és saláta után talán annyira mégsem kellett volna csodálkoznom ezen. Szóval igen csaltam egy kicsit. Aztán még egy kicsit, meg még egy kicsit, még ezek a félre zabálások (nem, véletlen sem evés, mert az nagyon más) mindennapossá nem váltak. December végére +7 kg-t mutatott a mérleg. Teljesen kétségbeestem. Nem akartam visszahízni, de ekkor már teljesen elvesztettem a kontrollt magam és az életem felett. Mígnem egy este annyira teleettem magam, hogy rosszul lettem és hát a szervezetem úgy gondolta nincs más megoldás, mint megszabadulni az elfogyasztott étel mennyiségtől. Itt jött el az a pont, ahol teljesen elment az eszem. Azt gondoltam, ez lesz a megoldás. Jöttek a gutalax cseppek, a hashajtó –és csalánteák. Mondván, hogy ha telezabálom magam, de ezeket beveszem, akkor majd semmi nem lesz. Ja, semmi… Aha, hittem én naivan. Mígnem egy nap azt vettem észre, hogy konkrétan a táskámba hordom magammal ezeket a dolgokat. Persze, hogy megijedtem. Komolyan mondom, úgy éreztem magam, mint egy rossz drogos, aki nem tudja letenni a szert. És egyébként nem is tévedtem. Ez is ugyanolyan függőség és ugyanúgy képes megölni, ha az ember nem veszi észre magát. Szóval ledöbbentem. Rájöttem, hogy szép lassan, de ez az egész hízás iránti pánik átvette az életem felett az irányítást. Tenni akartam valamit, de fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki. Gyógyulni akartam, de lehetőleg azonnal. Azért egy pozitívum mégis csak volt, amit kár lenne elfelejteni: a hízás miatt visszaállt a ciklusom, amit valljuk be bátran, sokan gyűlölünk, de az azért mégsem árt az, ha van…
2016.január – szeptember
Ez egy hosszabb időszak volt, tele hullámvölgyekkel és hegyekkel. Tele átsírt éjszakákkal és újabbnál újabb ígéretekkel. Volt, hogy hetekig „jól voltam” (vagyis nem zabáltam és nem kompenzáltam) máskor meg visszaestem és bár nappal tartottam magam, este majdnem hogy szó szerint magamba öntöttem a hűtő tartalmát aztán bevettem egy-két hashajtó bogyót , mintha azzal minden rendbejönne. Mindemellett +8 kg a 7 mellé még simán felcsúszott.80 kiló voltam. Még közel sem annyi amennyiről indultam (98kg – nem fogom titkolni, mert számomra nem szégyen), de azért már ez nem volt olyan komfortos. Az még nem is lett volna baj, hogy a ruháim, amiket nyáron hordtam rám sem jöttek ( jó oké nyilván sírtam miatta és szarul éreztem magam) , de az, hogy az ősszel hordott ruhák is szorultak rajtam, na az már nem volt olyan vicces. Ekkoriban kezdem pszichológushoz járni. Rájöttem, hogy innen egyedül nincs kiút. Nem, nem azért mert sz*r és gyenge alak vagyok, hanem mert vannak dolgok, amik egyszerűen túlnőnek az emberen. Ha jól emlékszem a mélypont ebben az időszakban a február – március volt. Olyan szinten rosszul voltam, hogy nem akartam embereket látni, de sokszor még élni se. Folyton magam vádoltam, mindenkit elűztem magam mellől. Persze a család előtt mindent titkoltam. A falásrohamokat is. Akkor ettem, amikor ők nem voltam itthon. Na, nem mintha így nem tűnt volna fel nekik, hogy heti szinten fogytak táblaszám a csokik, a sütemények és a sajtok… Aztán valami elkezdett megváltozni. Március végére felhagytam a görcsös szabályokkal. Már egyáltalán nem mértem és nem számolgattam kalóriákat, ettem, ahogy jól esett. Néha még becsúszott egy –egy túlevéses nap, de az agyam egyre csak kezdett tisztulni. Nem a kajától lesz az ember boldog… A nyár az persze így is óriási kihívás volt. Elfogadni magam. Belenézni a tükörbe és nem sírva fakadni. Nem kis küzdelem volt. És igen, voltak mélypontok. Amikor a párnába zokogtam, amikor elvesztettem a hitem, amikor egy nagy sz*rnak tituláltam magam. Aztán olyan időszakom is, amikor vegán lettem, vagy amikor vegetáriánus, attól várva megváltást, mert elvileg, ha az ember nem eszik húst jobban lesz. Én nem tudom. Én például a vegánságom alatt híztam , de lehet egy egyedi eset… És akkor még nem beszéltem arról sem ,hogy ezzel az egész bulimia dologgal , a hashajtókkal , a zabálásokkal és társaival egyébként marha okosan előhoztam magamból a tejcukor intorelanciát ( vagy én nem tudom mit műveltem, lényeg az, hogy azóta is puffadom az összes tejterméktől és fáj a hasam is). Szóval, ha mást nem, azt egy életre elintéztem magamnak, hogy a tejtermékeket száműzzem az étkezésemből… Egyedül az fáj, hogy többé nem ehetek sajtot és túrót sem. Vagyis ehetek, csak utána két napig szenvedek… az meg már annyira nem éri meg.
2016.október – 2018. június
A harc ekkor még koránt sem ért véget, de azt hiszem megérte az a sok küzdelem. Sikerült erőt venni magamon és elfogadni azt, hogy nem modell alkatnak születtem. Ma már eljutottam oda, hogy simán el tudok menni a barátaimmal enni, csak annyira kell figyelnem, hogy a tejtermékeket lehetőség szerint kerüljem. De legalább már nem zabálok. Már nem lemondás az egészséges étkezés, hanem tényleg szeretek így élni. Talán, mert már rég túlléptem a natúr csirke és saláta dolgon. Mára már azt is megtanultam, hogy az ember nem egy adott ételtől hízik, hanem az elfogyasztott mennyiségtől. Igen, ez azt jelenti, hogy ma már simán megeszek egy hamburgert vagy lángost anélkül, hogy utána óriási lelkiismeret furdalásom lenne, maximum, ha kedvem tartja, elmegyek bicajozni. Apropó, ha már a sportnál járun. Vicces, hogy régen órákat kardióztam a kondi terembe és őszintén gyűlöltem, de mivel azt mondták az a jó, attól fogy az ember csináltam. Persze aztán mindig meguntam, de újrakezdtem. Aztán jött egy pont, ahol úgy voltam vele, hogy ez nem nekem való. Én ezt nem tudom megszeretni, pedig több teremben voltam, több edzésfajtát is kipróbáltam, de az én igazi szerelmem a biciklizés. Olyannyira, hogy akár hulla fáradtan hazaesve is képes vagyok előhozni a kerti tárolóból és utána órákon át énekelgetve biciklizem a Duna parton, mert annyira kikapcsol, mint semmi más. Szóval most jól vagyok , nem szedek se hashajtót , se nem iszom semmiféle ilyen teakészítményt sem, de ugye ez nem volt mindig így… Sok bukás, rengeteg könny és önismeret kellet ahhoz, hogy képes legyek elfogadni azt, aki vagyok. Hogy a tükörbe nézve ne azt kezdjem el elemezni, hogy mekkora seggem van, hogy milyen vastag a lábam, hanem egy lányt lássak. Egy szelíd mosolyú vidám lányt, aki örül a világnak, akit nem érdekel mások véleménye, és aki tud úgy is boldog lenni, hogy nem állhatna be a modellek sorába.
Mindezt azért osztottam meg veletek, mert tudom, sokan szenvedtek étkezési zavarokban. Sokan gondoljátok, hogy ezáltal kevesebbek vagy rosszabbak vagytok másoknál, de ezt most verjétek ki a fejetekből. Én nem akarok semmit tanácsolni, mert nem vagyok se orvos, se szakértő. Én csak azt tudom elmondani, amit én tettem: Ha úgy érzitek, kérjetek segítséget. Nem ciki és nem megalázó! Ők azért vannak, hogy segítsenek… Hogy a kezünket fogva velünk együtt győzzék le a saját fejünkben kialakult hamis énképet és sztereotípiákat…
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: