Ugye megbeszéljük egyszer mi volt ez köztünk?

Ugye megbeszéljük egyszer mi volt ez köztünk? Csak, mert te sose mondtad, én pedig féltem kérdezni.

Féltem a választól, attól, hogy igaza lesz azoknak, akik féltettek tőled. A szívem mélyén persze mindig tudtam, sokkal függetlenebb vagy te annál, mint amit magadból mutatsz. Több, intenzívebb, vadabb, de ami a legfontosabb, sokkal szabadabb. Neked nem azért nincsenek barátaid, mert nehezen barátkozol, hanem azért, mert félsz a saját érzéseidtől.

Nekem 10 hónap jutott belőled. 10 hónap egy védett kis kalitkában. Néha elgondolkozom rajta, hogy nem vettem észre, hogy a hiányzó életed kockáit pótlod velem. Vak voltam, egy „kisgyerek”, aki szeretetre szomjazott. Neked pedig épp erre volt szükséged, egy védtelen valakire, akivel pótolhatod azt, ami az életedből kimaradt.

Ezért neveztél te a fogadott lányodnak, ezért vigyáztál te annyira rám és ezért borultál ki, mikor valamit nem úgy csináltam, ahogy te gondoltad. Ezért …, mert én voltam az, aki neked nem adatott meg. Sok idő kellett, hogy tisztán lássam a dolgokat. Tisztán, s ne úgy, ahogy mások akarták velem láttatni.

Te nem vagy gonosz. Nem vagy rosszindulatú. Csupán vágysz valamire, ami neked sajnos nem adatott meg: ezért akartad te, hogy melletted maradjak, hogy ne menjek el, ezért szerettél velem lenni, együtt nevetni, hát ezért töltöttél órákat velem. Én voltam az, aki az életedben egy régóta tátongó űrt betöltött. Az anyám lehettél volna, s lettél is, mert hagytam, mert szükségem volt rád, a támogatásodra a szeretetedre.

Persze erről az egészről te soha egyetlen szót se szóltál. Erre is nekem, egyedül kellett rájöjjek. Miért? Miért nem mondtad el nekem? Miért hagytad, hogy heteken keresztül emésszem magam? Miért nem mondtad ki, hogy félsz attól, hogy magadra hagylak? – furcsa, de egy ideje ezek már inkább csak költői kérdések, amikre már nem várok választ…

Féltél te is és féltem én is… Féltem, mert sok embert veszítettem már el, de ettől még esélyt adtam neked, te mégis úgy löktél el magadtól, mintha soha nem ismertünk volna egymást. Mintha nem jelentettem volna semmit. Pedig igen is jelentettem és ezt te is jól tudod. csak még félsz. Nem tőlem, az érzéseidtől. Most talán könnyebb így neked, hogy lázadsz ellenem, az érzéseid ellen, de ez nem lesz mindig így. Egy nap majd rájössz te is, hogy nem minden úgy van, ahogy gondoltad egykor, hogy attól, mert elmentem még nem hagytalak volna magadra, hogy ugyanúgy beszélgethettünk volna, hogy bármikor felhívhattál volna, nálam mindig hallgató fülekre találtál volna…

Én olyan vagyok, mint te, egy sérült kismadár, aki szabadságra vágyik…

Tudod én mindig arra készültem, minden egyes találkozásunk után, hogy talán ez az utolsó, mégis rettenetesen fájt, mikor már nem vetted fel a telefont, pedig én beszélni akartam veled. Te nem. Csak kizártál az életedből, mintha ott sem lettem volna. Ugye tudod, hogy azért, mert úgy teszel, mintha soha nem léteztem volna, attól még emlékezni fogsz rám?

De hidd el, egyszer még találkozunk… Kicsi a világ, néha túl kicsi is. Talán akkor már te is készen állsz majd arra, hogy megbeszéljük mi volt ez köztünk… Ugye akkor már elég bátor leszel mesélni az érzelmeidről, úgy, ahogy én tettem?  

Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT

A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani. 

Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!

Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője