Vannak dolgok, amikről az emberek nem szívesen beszélnek. Ilyen a magánéletük is. Hát én most kivételt teszek. Amúgy sem értek egyet ezekkel a társadalmi normákkal. Szabályok. Minek? Az emberek úgysem tartják be őket. Akkor meg?
Az életem sosem volt egyszerű, annyi szent. Már kamaszként tönkretettem a szüleim idegrendszerét. Tizennégy lehettem, amikor először leléptem otthonról valami házibuliba, ahol az olcsó szesztől hamar kiütöttem magam. Másnap persze semmire sem emlékeztem, de akkoriban ez volt a menőség mércéje. Nekem pedig elegem volt a szürke kisegér pozícióból. Így hamar belekerültem egy olyan társaságba, akikkel először csak minden második, aztán később minden hétvégén belógtunk valahova. Eleinte csak házibulikba, aztán Budapest legmenőbb szórakozóhelyeire is. Anyámék nem tudtak mit kezdeni velem. Ha tiltottak, akkor is mentem. Eszem ágában sem volt hallgatni rájuk. Amikor beszélni akartak velem, csak üvöltöttem velük. Nem volt szükségem a tanácsaikra. Csak élni akartam. Fiatal és bolond voltam. Ez így ment két évig. Amikor az egyik este apámért a mentők jöttek. Szívinfarktus.
Elborzadtam. Istenem mit tettem? Hogy lehettem ennyire önző, hogy csak magamra gondoltam? Aznap nem mentem sehová. Otthon ültem egyedül a négy fal között. Anyám közben bement a kórházba, de érthető okokból én nem tarthattam vele. Közben a haverok folyton keretek. Két percenként csörgött a telefonom és már csak 100 üzentet kaptam a Messengeren, de nem érdekelt. Aznap este valami megváltozott bennem. Majdnem elvesztettem az édesapám… Azt az embert, aki felnevelt, és akivel gyerekkoromban minden este királylányosat játszottam. Szörnyű bűntudat támadt bennem azért, amit tettem. Hogy tehettem ilyet? Megszakadt a szíve miattam…
Döntenem kellett. Dönteni, hogy folytatok-e mindent ugyanúgy, vagy egy életre elfelejtem a régi életem. Azt hiszitek könnyű döntés volt, ugye? De nem, egyáltalán nem volt az. Órákon át sírtam, míg rájöttem, hogy senki és semmi sem ér annyit, hogy feladjam érte azokat az embereket, akik a világmindenséget jelentik számomra.
Azonban az, hogy ezt a döntést meghoztam még csak a legelső lépés volt. Ezt még közölnöm kellett azokkal az emberekkel is, akiket egykoron a barátaimnak neveztem. Ez sokkal nehezebb lépés volt, mint én azt először képzeltem. Persze nem akartam elengedni. Erre számítottam. Egyikük sem volt könnyű eset. Némelyiküknek borzasztó gyerekkora volt nevelőotthonnal meg egyéb furcsaságokkal, míg másokat egyszerűen csak elhanyagoltak.
Akárcsak engem. De nekem legalább volt családom… Nekik semmi nem maradt. Csak az utca, ami felnevelte őket.
Idő kellett nekik, míg rájöttek, hogy hajthatatlan vagyok, és nem fogok visszamenni. De szerencsére elfogadták. Többé nem kerestek. Apám pedig időközben jobban lett. Kiengedték a kórházból és hazajöhetett. De még mindig nem tudtunk beszélni. Csak bután néztük egymást. Nem hitte, hogy meg tudok változni. Nem hibáztattam érte. Én sem hittem volna magamnak. A jég kettőnk között csak akkor tört meg, mikor anyám a padlásról valahogy előhalászta Tündér Lala történetét. Ez volt az egyik kedvencem, amit mindig ő olvasott fel nekem. Csak is ő. Senki más sem volt jó. Mikor hosszú évek után újra a kezembe fogtam a könyvet elsírtam magam. Percekig nem tudtam mit mondani, de anyám csak mosolyogva nézett rám.
Aztán elindultam apám felé. Az ablakon át bámulta a kinti világot. Tudom, hiányzott neki a friss levegő. Mióta az eszemet tudom, egyetlen percig sem láttam heverészni. Mindig is dolgos ember volt, akit megölt a tétlenség. Csöndben mellé ültem és az ölébe csúsztattam a Tündér Lalát. Először nem reagált semmit, de amikor meglátta mit is tartok a kezembe, egy pillanat alatt megváltozott a hangulata. Az arca felderült, de ez csak pár másodpercig tartott…-Régen ez volt a kedvenced. Volt, hogy egymás után kétszer kellett elolvassam neked – egy pillanatra rám nézett. A szemeim már könnyben úsztak, de ő folytatta – tizenkét év telt el azóta. Mondd mit rontottam el? Mit kellett volna, másképp tegyek?- kérdezte remegő hanggal.
Percekig néztük egymást. Aztán feltört belőle a sírás. Addig sosem láttam így. Nem, hogy sírni, de félni sem láttam azelőtt. De, akkor abban a pillanatban beengedett az addig rejtett világába.
-Te semmit nem rontottál el! – válaszoltam őszintén és óvatosan átöleltem, majd úgy folytattam – én voltam önző. Nem törődtem vele, hogy a tetteimmel és a szavaimmal mit teszek. Jaj, apa ne haragudj! Ígérem, más leszek! – már én is sírtam. Újra gyerek voltam, aki a papája ölelésében keres vigaszt.
-Mindketten hibáztunk. Te is, aki fellázadt a rendszer ellen és én is, aki nem támogatott eléggé. Tudom, hogy hiba volt, hogy olyat akartam ráderültetni, amit te sosem szerettél. Ezen az sem változtat, hogy csak jót akartam neked.
-Mi lenne, ha újrakezdenénk, amíg még nincs késő? Jöhet egy kis Tündér Lala? – nézett rám cinkosan, én pedig csak bólogattam és bevackoltam magam az ölelésébe úgy, ahogy régen is tettem.
Azt már egyikünk sem látta, hogy anyám az ajtó takarásából nézett minket. Ezt már csak később mesélte el. De az biztos, hogy aznap este új fejezet kezdődött mindannyiunk életében. Persze azzal tisztában voltunk mindannyian, hogy még kemény csaták várnak ránk, míg újra egymásra találunk. De a boldogságunkért mindannyian hajlandóak voltunk megküzdeni…
fotó : Pixibay
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: