„ Én csak azt akarom, hogy boldog legyél…” – a szüleink hatása arra, hogyan látjuk magunkat

Mióta új helyen dolgozom, sokszor vagyok fültanúja a kollégáim telefonhívásainak, amit véletlen sem diszkréten kezelnek, de ez legyen az ő bajuk. Nyilván én ezt ki is használhatnám, de nem fogom. Illetve annyiban mégis, hogy most az ő történetük egy kicsit a sajátommá is válik.

Mint tudjuk a dohányzó minden munkahelyen központi hely, az információ áramlás forrása, ahol a pletykák szárnyra kelnek, így ha valaki igazán naprakész szeretne lenni, ezt a helyet akkor is gyakran látogatja, ha egyébként nem él semmilyen káros szenvedéllyel. Én is néha le szoktam járni a többiekkel, ha épp van egy szusszantásnyi időm, de ez ritka.

Ebédszünetben azonban valahogy mindenkinél előkerül a telefon és hát igen, a magánéletét nem mindenki képes a négy fal között tartani, ami azért nekem kicsit fura. Főleg mikor a kollegina elég hangosan veszekszik a telefonba a gyerekével, mert az mondjuk rossz jegyet kapott vagy reggel nem ért be az iskolába. Sőt, volt egy eset, amikor a saját fülemmel hallottam, ahogy valaki szerencsétlen h*lynek nevezte a saját gyerekét. Én meg csak néztem, hogy most akkor mi van. Majdnem üvöltöttem, hogy hát ember a saját csemetédről beszélsz, akire minden hibája ellenére büszkének kellene lenned. Mégse tettem. Csak ültem csendben és hallgattam. Nem voltam képes mozdulni. Teljesen lesokkolt az, hogy valaki, hogy képes ezeket a szavakat kimondani: „szerencsétlen hülye…”

Órákig csengett a fülemben, miközben arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy én ezt sose hallottam. Soha. Igaz nem is mindig támogattak minden őrültségemben, de ez a legkevesebb. Aztán eszembe jutott az is, hogy mit érezhetett a vonal másik végén lévő kis emberke. Vajon sírt miután lerakták a telefont vagy úgy tett, mintha mi sem történt volna? Igazából tejesen mindegy, mert bárhogy is történt, elfogadhatatlan az, ami történt.

A világban olyan sok ember küzd önbizalomhiánnyal. Annyira sok a depressziós és pesszimista ember, aki nem hisz magában. Nem kéne ezt még az ilyen és ehhez hasonló mondatokkal tovább fokozni. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindig mindenkit dicsérni kellene. Sőt! Utat kell mutatnunk, de nem mindegy hogyan. Így nem az biztos! Nem ez a jó irány!

Nyilván vannak helyzetek, amikor elszakad a cérna, amikor mi is idegesebbek vagyunk, de ez sem indok arra, hogy megtörjünk másokat!

Egy szülő feladatai közé tartozik, szerintem az is hozzátartozik, hogy támogassa a gyereke álmát, még akkor is, ha azzal esetleg nem ért egyet. Persze ez esetben sem árt ismerni a realitásokon belüli határokat. Na meg persze, hogy mi az, ami boldoggá teszi a gyereket és mi az, ami kevésbé.

Valahol pár hete olvastam azt, hogy a gyerek a család tükre. Azt hiszem, ebben van valamiféle igazság. Ha egy gyerek boldogtalan, akkor először érdemes a családon belül vizsgálódni, csak utána belevonni a tágabb környezetet. Nálunk is ezt csinálta az iskola pszichológus. Mielőtt bármilyen kérdést feltett volna, a családról kezdett kérdezősködni, s milyen igaza volt. Ma már értem miért volt szükség erre.

Ezért sem szabad elfelejteni azt a nagy igazságot, hogy AMILYEN TÜKRÖT MUTAT A MÁSIK, OLYAN EMBERNEK LÁTJUK MI IS MAGUNKAT…

Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT

A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani. 

Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!

Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője