Egy nárcisztikus főnök hálójában

Mikor elkezdtem blogot írni egy dolog lebegett a szemem előtt : tabuk nélkül mutatni a valóságot. Megtehettem volna, hogy csak a szépet, a jót, az értékeset és építőt, mint számos más ember teszi (szerk.: és ezzel nincs is semmi gond), de én nem erre vállalkoztam. Az, hogy tudjak beszélni a rosszról is számtalan évnek kellett eltelnie úgy, hogy teljesen egyedül, magányosan sodródtam az utamon. Egyedül voltam és sokszor féltem, különcnek és értéktelennek hittem magam. De nem voltam egyedül… Csak kevés volt a hang, aki meg mert szólalni, aki vállalta, hogy az élet nem csak móka és kacagás, hanem egy út, út ahhoz, hogy elérjünk valahová, amiről mások azt mondták, hogy lehetetlen. Én olyan akartam lenni, aki vállalja a tökéletlenségét azért, hogy mások soha ne érezzék azt, amit nekem évekig kellett.

Ez az én történetem, amit az élet írt és rendezett…

A bántalmazó kapcsolatot legtöbbször nő és férfi között képzeljük el, főnök és beosztott között sokkal ritkábban.

Kicsivel kevesebb, mint 1 év. Ennyi jutott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a magamba vetett hitem hosszú időre meginogjon. A megismerkedésünkkor persze nem tudhatom, hogy az ördög barlangjába sétálok be. Az interjún kedves volt, visszafogott, mosolygós, olyan igazi anyatípusnak gondoltam. Miután felvett az első 2-3 hónapban szinte alig láttam. A kollégáim pedig hallgattak róla, szóval jobbnak láttam kerülni a témát. Ő csak volt, de senki sem beszélt vele, de még csak róla sem. Talán fél éve voltam ott, amikor az igazi problémák kezdődtek. Eleinte nem volt szembetűnő az egész. Fokozatosan haladtunk a megalázások és szóbeli bántalmazások legmélyebb bugyrai felé. Kis leszidásokkal, apró szurkálódásokkal, átírt beosztásokkal, folyamatos hétvégi műszakokkal kezdődött.  Ez ment körülbelül egy hónapig. A pokol csak azután kezdődött a mondvacsinált hibáimmal, az állítólagos figyelmetlenségemmel, a folyamatos szidalmazásokkal és megszégyenítésekkel, aminek persze szem -és fültanúja volt nagyjából mindenki. Én nem tudom, hogy csinálta, de úgy tudott beszélni az emberekkel, mintha érzékeltlen tárgyakhoz szólt volna. Őt nem érdekelte, ha sírsz, ha nevetsz, sőt… Idegesítette, ha azt látta a szavaival nincs hatalma feletted. Gyűlölte a kollégák közötti barátságokat is és isten igazából ez lett a vesztem is.

Amint rájött, hogy könnyen megtalálom a helyem bármilyen helyzetbe is hoz, onnantól tényleg nem volt menekvés. Dicséret sose volt, tiltás és sértegetés viszont annál több. Ha beleszakadt az ember a munkába akkor se volt elég jó, elég körültekintő, elég alapos… Nem. Jó nála nem létezett. A szóbeli megalázás volt a legerősebb fegyvere. Profi volt benne. Tudta mikor, hogy és hogyan és mit kell mondani ahhoz, hogy még a legkeményebb szívű embert  is megtörje.

Amikor jó kedve volt, akkor persze tündéri volt. Kedves, aranyos, engedékeny. Mintha nem ugyanaz az ember lett volna. Olyankor sose szólt semmiért, inkább figyelt, begyűjtve a létező összes információt, amit csak lehet. Allatomos dolog, de ő később ezt használta fel a bántalmazáshoz.  Ő ebbe utazott  ez volt az úgynevezett “szuperereje” . Nárci. Igazi nárci… Aki nem ismeri az empátiát, de bármikor és bármi áron megszerzi azt, amire szüksége van, akkor is, ha ezzel emberek lelkébe tapos. Őt nem érdekelte az ilyen. Ha kellett neki valami, akkor bizony nem volt olyan isten, amelyik megállította volna.

Viszonylag sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy lépjek. Mert, amikor jó volt, akkor tényleg jó volt. Olyankor elfedtette a rosszat, meg nem történté váltak a megalázok, de a következő percben, mikor fordult a kocka minden kezdődött előről.  Felnőtt embereket nem lehet megmenteni és megváltoztatni se, ezzel mindig is tisztában voltam, s végül pontosan ezért léptem. Léptem úgy, hogy nem volt biztos állásom, az önbizalmam romokban volt és rettegtem attól, ha valaki felemelte a hangját. Én még időben váltottam, s őszintén sajnáltam azokat, akik maradtak, ki a kényszer, ki a megszokás miatt.  Èn még megúsztam. Felmondtam, mielőtt az egész lényem elnyomta volna….

De nem mindenki ennyire szerencsés. Sokan évekig élnek egy nárcisztikus, elnyomó főnök hálójában. Lépnének, de nincs hova. Menekülnének, de már nem tudnak futni. Bátorság. Ez az egyetlen, ami életben tarthat. Bátorság, hogy kilépj egy rossz helyzetből és önmagad sarkára állj. Nekem a legnagyobb segítség az volt, hogy végig ott volt bennem az, hogy változni és változtatni soha nem késő!

📸: Pixibay ( jogtiszta fotók)

Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT

A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani. 

Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!

Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője