Ezt a novellát szeretném azoknak a kollégáimnak ajánlani, akik hozzám hasonlóan nehéz helyzetbe kerültek és nem látják a kiutat. És azoknak a volt munkatársaimnak is,akik nélkül ma nem tartanék ott,ahol . Szeretném, ha tudnátok, büszke vagyok rátok és öröm volt veletek dolgozni !!!
Hat óra harminc. Aznap is korán érkeztem, hiszen hét előtt soha nem történt semmi, legalábbis semmi olyan, ami számomra lényeges lett volna. Abban az időben nem aludtam valami jól az éjszaka.
Az utcán alig pár ember lézengett, őket kikerültem. A villamostól csupán két perc volt a hotel. Már a megállóból látni lehetett.
Mielőtt beléptem a vasajtón akaratlanul is mély levegőt vettem. Amikor a szezon elkezdődött minden sokkal nehezebb lett : kevés volt az ember, sok a kitakarítandó szoba, soha semmit nem lehetett igazságosan elosztani.
Amikor beléptem az ajtón Peti, a portás szinte azonnal kedvesen mosolyogott rám, miközben én a táskámban kotorásztam a belépőkártyát kerestem. Már előtte megfogadtam, hogy előkészítem, de ebből általában semmi nem lett és persze, hogy csak a táskám mélyén találtam meg. Gyorsan lecsipogtattam és már rohantam is tovább.
Már a folyósón hallottam az irodából kiszűrődő hangos vitatkozást, ami azt jelentette, hogy megint beteget jelentett valaki.
Sietős léptekkel indultam az öltöző felé és közben összefutottam pár lánnyal, akik szokás szerint lelkesen üdvözöltek.
Az öltözködés alig volt pár perc, a szokott rutin szerint váltottan át a farmert egy egyszerű fekete nadrágra, a póló helyett pedig egy fehér inget és mellényt húztam. Ennyi volt az egész.
Még egy utolsó pillantás volt a tükörben, egy fújásnyi a kedvenc parfümömből és indulhatott is a nap.
Nagy a csönd volt, mire az irodába értem. A lányok kezében már ott volt a munkalap.
– Késtél! – még be se léptem az ajtón, de már kezdődtek a szokásos körök.
– Fél nyolcra vagyok beírva – mintha ez valakit is érdekelt volna, de ezzel a megszólalásommal legalább elértem, hogy Ági végre felnézett az elé rakott kupacokból.
– Bocs, nem rád számítottam!
– Hol leszek? – tettem fel a mindent eldöntő kérdést.
– Második és a hatodik emelet – jött a válasz, de láttam, hogy morcos valamiért, de mindegy is volt, nem törődtem vele, abban az időben gyakran volt ilyen a hangulata.
Előbb ránéztem a lapra. Három lány az egyik emeleten, kettő a másikon. Remek.
– Ki nem jött be ? – tettem fel a kérdést, miközben a papírokkal hadonásztam.
– Miből gondolod, hogy nem jön valaki?
– Reggel már a te hangod hallottam a folyosóról. Szóval?
– Kitti. Elvileg rosszul van.
– Remek – válaszoltam, miközben Joli már a sarkamban toporgott.
– És ki kapta meg a szobáit? – tettem fel az újabb kérdést Áginak, de mielőtt válaszolna Gréta hatalmas lendülettel rontott be az irodába.
– Már megint ki nem jött be ? – kérdezi fújtatva
– Kitti – válaszoltuk egyszerre Ágival.
– A jó ég áldja meg! Mindig ezt csinálja! – vágta közbe Hédi, aki néhány perccel előtte még a folyosón sétálgatott, majd mielőtt Jolival távozott volna , még óvatosan megkocogtatta a vállam.
– Hol leszel ? – jött a kérdés szinte rögtön.
– Második és hatodik.
– Miért nem ötödik? – szólalt meg az egyikőjük miközben a munkalapját bámulta.
– Mert én azt mondtam! – Ági megint morgott valamit, de nem figyeltem rá.
A szokásos reggeli rutin után jöhet a kávé, cigi, aztán indulhatott a munka.
Még fel se értünk, de Gréta már panaszkodott : Most nézd meg mennyi utazó ! – minden napot ezzel indított, a sopánkodással…
– Nekem kettővel több, ne panaszkodj! – vágott közbe Hédi.
– Majd segítek, ha tudok! – vágtam közbe, mire mind az öt lány rám nézett.
– Mert egy tündérke vagy! – szólalt meg Gréti kedveskedve – de azért drágám megnéznéd, ki ment el?– kaptam a kérdést, alig , hogy felérünk az iroda szintjére.
– Hívok mindenkit ! – válaszoltam, miközben a kezem már a kilincsen volt.
Ági még nem volt az irodában. Nem is értettem. Ő mindig ott volt. Na, mindegy- gondoltam.
Fél óra múlva aztán megjelent, közben a többiek is elkezdenek szállingózni. Ezzel a mi műszakunk is hivatalosan is elkezdődött.
Ezalatt sikerült felmérnem, hogy megint nem végezem időben, de szezonban ez általános.
Fél kilenc is elmúlt, mire elindultam megnézni a lányokat. Hédi szobáival kezdtem, őt nagyon szerettem. Jól dolgozott, kevés hibával. A nyolcból két szobával már kész is volt, azokat átnéztem, közben meg egy kicsit beszélgettünk.
Hédi után Joli következett, tőle eleinte nagyon tartottam, de hamar megtaláltuk a közös hangot.
Dél körül már az összes utazó elment, ekkor volt két percem szusszanni, és utoléri a lányokat, akik lementek ebédelni. Már éppen indultam én is lefele, amikor Józsi felhívott, hogy a 620-asba kell egy pótágy, a 420-as pedig azért panaszkodik mert nem működik nála a vízforraló.
– Mi lenne velünk, ha egy nap nem lenne valami extra? – tettem fel a kérdést magamban, miközben Petit a londinert próbáltam a pótágy miatt elérni.
Peti persze nem volt elérhető. Csak a szokásos, a pótágy is rám marad… – gondoltam, de közben összefutottam Bencével, aki segített kirángatni a plusz ágyat a raktárból, s fel is vitte a hatodikra, amiért roppant hálás voltam neki. Én addig szóltam Hédinek, hogy ha arra jár lenne egy kis plusz feladat mára. Először megijedt, de mikor megtudta, hogy csak egy pótágy, akkor rögtön megnyugodott.
Közben három szobát sikerült átnézni, persze a portörlés szokásosan elmaradt, de a többi rendben volt. Ezért nem hívtam vissza senkit, de nem szerettem a hanyag munkát.
Menet közben ránéztem a vízforralóra is, persze működött, csak a vendég úgy gondolta áram nélkül is működni fog.
Mire harmadszor elindultam enni összefutottam Hédivel, aki közölte, hogy a kaja pocsék. Persze el is ment tőle a kedvem, nem is kellett nagyon részleteznie.
Ebéd helyett inkább a lányokkal tartottam egy gyors cigi és kávé szünetre, ahol persze rögtön kiveséztük a férfiakat, amiből a szex, mint általános téma se maradhatott ki…. Hát hiába, a lányokkal soha egy perc nem telt el unalmasan. Szinte minden nap sírva nevettünk valamin.
A lépésszámláló szerint a napi 6ezer lépést már rég túlteljesítettem, de nem igazán éreztem fáradtnak magam. A szobalistát is elfelejtettem, szó szerint rohantam, hogy még le tudjam adni.
Ágit egész nap nem láttam, pedig általában a szünetekben együtt lógtunk, de nem erőltettem a dolgot. Inkább elmentem ágyazni és beszélgetni a lányokkal.
Józsi közben még vagy ötször keresett, hol szoba kellett időre, hol kiderült, hogy az utazó mégse utazik. Az utóbbit a lányok hatalmas ujjongással üdvözölték.
Én pedig nem csináltam mást, mint ágyaztam, s közben szobáról szobára jártam, hogy a hotelbe érkező vendégek a lehető legszebb szobát kapják.
Délután négyre már kezdtem fáradni.
Az utolsó szobáknál megjelent Ági is, ő már végzett, így beszállt segíteni és ketten ellenőriztük a tisztaságot. Mire végeztünk feltűnően jó kedve lett, de erről sem kérdeztem.
– Mikor végeztél?
– Már egy fél órája, csak feltartottak a lányok – hát igen, Ágit könnyű volt belevonni mindenféle beszélgetésbe, nem véletlen volt ő a központ, aki mindig mindent tudott.
– Haragszol rám? – kérdeztem, miközben mélyen a szemébe néztem.
– Nem – jó gyors és tömör válasz, ez is tipikus volt tőle.
– Miért a második, mikor tudod, hogy mennyire utálom? – kíváncsi voltam.
– Mi? – úgy tett, mint aki nem érti
– Miért ? – tettem fel újra a kérdést, most már nyomatékosabban.
– Mert úgy döntöttem! – zárta rövidre, de tudtam, hogy akkor csinálja ezt, ha valami bántja.
– Sok volt ma… – úgy döntöttem jobb témát váltani, úgysem jutunk dűlőre a kérdést illetően.
– Mint mindig… – láthatóan egyet értett velem, de az egy mondatos válaszaiból úgy ítéltem jobban járok, ha aznak nem aznapra időzítem a kérdéseimet.
Inkább hallgattam és nem szólt egyikünk sem egy szót sem. Én a szobát néztem, övé volt a fürdő.
Némi por az ablakpárkányon és egy- két apróbb foltot és lefolyást eltekintve minden rendben volt. Persze idővel Áginak is feltűnt a szótlanságam. A harmadik szobánál jártunk, amikor halkam mögém osont és egyszerűen megállt mögöttem. Éreztem, hogy ott van, de nem zavart. Sejtettem, hogy bocsánatot akar kérni, de mivel nem volt a szavak embere, így ő a tetteivel “kommunikált” másokkal. Mikor megfordultam szorosan átölelt, de nem mondott semmit, aztán valahogy mégis megszólalt
– Tudni akartad miért a második… – kezdett bele, de aztán elhalhatott. Tudod miért? – a fejem ráztam, ha tudtam volna nem kérdezem.
– Mert bízom benned és mert te tisztességesen csinálod akkor is, ha utálod – nem értettem mi köze a bizalomnak és a tisztességes munkának ahhoz, hogy az egyik legrosszabb emeletet kaptam, de nem is kérdezősködtem tovább.
– Nem szeretem, ha egész nap nem beszélünk! – próbáltam érzékeltetni mennyire rosszul érintett a viselkedése, de vele nem volt könnyű helyzetben az ember, ha az érzelmeiről akart beszélni.
A lányok szép munkát végeztek, nekünk tényleg csak az apróságokra kellett figyelnünk… Ágiban azt szerettem a legjobban, hogy úgy pörgött, mint én. Ketten, ha nem beszéltük el az időt mindig hatékonyan össze tudtunk dolgozni. Segítettük egymást, mindig és minden helyzetben.
Fél öt volt, mire végeztünk. Huszonkétezerhatvan lépés, 78 átadott szoba. 60 új érkező vendég. Ilyen volt egy átlagos nap. És ennek megvolt a maga szépsége.
fotó : Pixibay ( jogtiszta fotók)
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: