A koronavírus tönkretette a számításaim – igaz történet arról, hogy lehet a magasból nagyot esni és hogyan lehet újrakezdeni

Jól gondoljátok, hogy ez az írás megint egy kicsit tabu téma, mert arról, hogy az élete összeomlott nagyon kevés ember mesél.

Ahogy arról is, hogy milyen sírva hazajönni az állásinterjúkról, vagy még rosszabb választ se kapni a beadott jelentkezésekre. Mert hát mégis, lássuk a rosszban a jót ( sokaknak ez volt a taktikája, nekem abszolút nem jött be): többet voltunk együtt a családunkkal (nálunk ez több vitát is jelentett) , sütögettünk ( kiderült, hogy tudok sütni), minden heppi volt (ha a depressziót és a kilátástalanság érzését annak nevezzük, akkor valóban minden nagyon szép és jó volt) . A mesékben talán jól működne ez a rendszer, de a való életben a dolgok máshogy alakultak: sokak élete ment tönkre, álmok semmisültek meg, emberek mentek tönkre, éheztek, fáztak, nem volt senki és semmi mellettük, nem voltak tartalékaik, akik dolgoztak, azok több munkát végeztek, nem volt normális a kommunikáció sok helyen, ez utóbbi nem kevés nehézséget okozott főleg ebben a bizonytalan időszakban, igaz még így is ők jártak jobban (van, aki nem így gondolja, én kicsit igen).

Lehet erről hallgatni, nyugodtan, kinek mi fér bele az életébe. Én viszont láttam, hallottam, éreztem, hogy a dolgok nagyon megváltoztak körülöttem. Eleinte csak a félelem, majd a magány és bizonytalanság érzése keveredett, de ehhez később mér a haszontalanság érzése is hozzácsapódot. Nem volt könnyű időszak senkinek.

A koronavírus előtt irigylésre méltó életem volt , ami akkor teljesen „természetesnek” ( ez nem a legjobb szó, mert az mindig is tudtam, hogy sokaknál jobb helyzetben vagyok így is, de valahogy nem gondoltam bele abba, hogy ez sem örök életre szól, ne kérdezzétek miért, talán, mert még túl fiatal voltam hozzá…) tűnt, hogy bizonyos dolgok megadathattak, de az elmúlt hónapok történései után rájöttem, ez inkább ez egy hatalmas ajándék volt , amit innentől kezdve egyértelműen a korábbiaknál sokkal jobban becsülök, mint valaha…

De hogy mire is gondolok pontosan? 

Egyetemre jártam, saját blogom volt, népszerű voltam a magam módján, színházaknak írtam kritikákat (sok színház el is hívott előadásokra, de ezért NEM KAPTAM PÉNZT és nagyon sokat dolgoztam érte, nem az ölembe esett a lehetőség ), ismertem jó pár ismertebb embert ( ez sokaknak irigyelni való volt, nekem abszolút emberek ők is, ahogy bárki más, másrészt én ezzel sem most nem akarok kérkedni sem előtte nem tettem ezt, mert ez olyan dolog, hogy én ezért sokat tettem, dolgoztam ingyen, ez amolyan plusz motivációt adott hozzá) , volt két fantasztikus munkahelyem is ( két pesti szálloda, ahol szerintem olyan alapokat kaptam, amiért egész életemben hálás lehetek majd) , voltak barátaim, akik mellette álltak a kudarcok közepette is ( és ez mai napig kölcsönösen így van) , stabil terveim voltak a jövőt illetően (vannak is, igaz ezek módosultak , de még nem szeretnék erről konkrétan beszélni) . Aztán jött a pandémia és darabokra hullott minden : előbb a színházak zártak be, nem sokkal később elbocsájtottak a munkahelyemről és a bloggal kapcsolatban egyre több lett a negatív hang is, így azt egy időre jobbnak láttam szüneteltetni a saját mentális egészségem érdekében, bár később aztán rájöttem, hogy kár a sok irigy és életunt emberre hallgatni, de ehhez azért kellett egy kis idő. Nem mellesleg végeztem az egyetemen is, így a célok, amik eddig életben tartottak egy csapásra semmivé váltak. Hónapokig semmit sem lehetett tudni arról, mi zajlik körülöttünk, utána is inkább csak egymásnak ellentmondó hírek jöttek : meghalt xy krónikus beteg, mégsem volt krónikus beteg, maradjunk otthon, de azért a szabadba ki lehet menni és még sorolhatnám. Teljes zavar a rendszerben, amire még rátett egy lapáttal a home office és a home school rendszere, utóbbi hiányosságairól órákat tudnék beszélni, még annak ellenére is, hogy csak megfigyelője voltam a rendszernek.

Azóta eltelt egy kis idő. A helyzet viszont csak lassan kezdett javulni.

Munkát találni ugyanúgy nehéz, én mondjuk már 80 jelentkezésnél tartok lassan, de hagyjuk is… Irreális elvárások , fizetési szándékok tömkelegével találkoztam már. Voltak helyek, amik elsőre jónak tűntek, de az interjún már nem voltak annyira kedvesek és barátságosok, jöttek a beszólogatások, a túlképzettség, a kevés gyakorlat és a korom firtatása, mert hát úgy tűnik most már az is baj, ha az ember fiatal, az is, ha öreg, az is, ha nő és azt is, ha nem vágyik  tipikus családmodellre.

Valahogy mégis újra kell kezdeni mindent, az eddigi terveket kukába dobni és élni abból, amink van.

Míg dolgoztam sem szórtam a pénzt és mivel itthon laktam végig, így az albérlet árát is megspóroltam. Persze itt felmerül a kérdés mindenkiben, hogy ennyi idősen mit keresek otthon, amire annyi a válaszom, hogy költöztem volna, de vagy nem volt kivel, vagy pénzem nem volt rá. Így maradt ez a megoldás, vagyis én lassan szerettem volna elköltözni, de a jelenlegi helyzetben mérlegeltem és belátom, hogy jobb, ha a fenekemen maradok még picit.
Viszont, hogy ne legyen ez az időszak se teljesen haszontalan úgy döntöttem, hogy pótjelentkezéssel beadom a jelentkezésem a Budapesti Gazdasági Egyetem mesterképzésére, megcsinálom a szóbelit is angolból, közben pedig kutakodom munka terén is, hátha jön egy olyan lehetőség, amiben megtalálom a lehetőséget és a munkáltató is normális feltételeket szab, nem pedig éhbérért, bejelentés nélkül szeretni foglalkoztatni…

Persze van, akinek más a helyzete, akinek muszáj munkát találni, mert családja van, gyereket nevel vagy szimplán albérletben lakik. Nekik még nagyobb teher ez az egész és az a baj, hogy a mai világ őket használja ki a legjobban.  

Ilyenkor, mikor végig gondolom azt, hogy bár az én is a kukába dobhatom a számításaim nagy részét, mégis csak kevésbé érintett rosszul ez a helyzet, mint eleinte  éreztem. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem keresek munkát és otthon akarom rontani a levegőt, mert én utálnám, ha még évekig élősködnék bárki nyakán. Az, hogy nekem most van lehetőségem itt lakni az egy óriási nagy áldás, amiért nagyon hálás vagyok, de ettől még nekem is tenni kell azért, hogy újra felépítsem azt az életet, amit ez a vírus elvett tőlem.

Én szerettem dolgozni…

Korán kelni, kilométereket sétálni. Szerettem szállodázni. Szerettem, hogy voltak döntések, amiért én feleltem. És ez hiányzik. Hiányzik a napi rutin, a felelősség, a pörgés. Nekem hiányzik a régi életem úgy, ahogy volt : az összes hibával és rossz döntéssel együtt. Viszont tovább kell lépni, bármennyire is fáj és bármennyire is hiányzik a munka, a munkatársak és a légkör, ami végig körülvett. Tovább kell lépni, és ez fáj, bár, hogy ne fájna, mikor olyan dolgot kell magad mögött hagynod, ami többé tett, ami valami olyat mutatott meg belőled, amire addig senki nem világított rá.

Félek… Bizonytalan minden, azt sem tudom merre tartok és hová lyukadok ki. Félek, de a félelemnél erősebb a vágy, hogy újrakezdjem.

Újra valahogy másképp… Tovább, tovább és még tovább. Mert az álmokért meg kell dolgozni, nem csak hinni, hogy egy nap valóra válnak. A tettek nélküli vágyak hiába valók, teljesen feleslegesek, pont úgy, mint azok a szavak, ami mögött nincsenek cselekedetek, azok üresek, semmit nem jelentenek és amilyen hamar jöttek, olyan hamar semmisé válnak. Azt viszont egyre erősebben érzem, hogy van kiút és hamarosan az élet folytatódhat valahol abban az ütemben/ irányban, ahol a pandémia előtt.

Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT

A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani. 

Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!

Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője