Nem ért meglepetésként, mégis fájó az, hogy akikkel hosszú hónapokon át részesei voltunk egymás életének, egyszer csak eltűnünk egymás életéből, s nem marad utánunk semmi, csak az emlék. Emlék azokról a napokról, mikor hajnalban együtt nevettünk a buszon, mikor együtt kaptunk szívinfarktust, mikor megláttuk a munkalapokat, s könyveltük el, hogy nem megyünk majd időben haza, mikor tőlünk voltak zajosak az emeletek, amikor idegbetegséget kaptam tőlük, mert néhányan úgy jártak be az irodánkba, mintha otthon lennének, mert persze a kávé és a jó társaság is nálunk volt. A cigiszünetek, a közös ebédek, amikről a sz*x valahogy mindig előkerült… A sokadik kávé a személyzeti étkezőben, a sok pletyka… A sok stressz, a mindennapos óbégatások, az egész légkör, ami körbevett minket nap, mint nap… Feledhetetlen élmények. Istenem, de hiányoznak!!
Hazudnék, ha azt mondanám nem hiányzik. Mert piszkosul hiányzik. Nekem ez volt az életem, s ezt egy szempillantás alatt vette el tőlem ez az egész mostani helyzet. Igaz most már nem lázadok miatta, nem keresem a miérteket, az okokat és azt sem, hogy miért pont nekem kellett mennem, s más miért maradhatott, mert ennek nincs semmi értelme. A helyzeten amúgy se változtatna. A volt kollégák szétszéledtek, mindenki próbálta a lehetőségekhez képest úgy alakítani az életét, ahogy neki a legjobb. De ettől a veszteség még ugyanúgy fáj.
Így hónapokkal később is gyakran eszembe jut, hogy hányan akartak lebeszélni a szállodázásról, hogy hányan mondták, hogy a housekeeping kikészítő és hogy biztos nem fogom pár hónapnál tovább bírni. A pár hónapból aztán gyorsan 12 lett. Nehézségek voltak, sok abszurd helyzet, más kultúrából jövő vendégek és nyelvi nehézségek, nem is egyszer, de pont ez volt annyira jó benne. Olyan, hogy két egyforma nap nem létezett. Ahogy a 8 órás munkarend is egy legenda, de ez sem számított és nem is fog soha. Vissza akarok menni…. Nagyon!
Az , hogy minden veszteség építő is lehet az egyik kollégámtól hallottam, miután megtudtam, hogy elküldtek. Emlékszem ott álltunk egymással szemben, miközben én a könnyeim törölgettem, ő minden tiltás ellenére átölelt. Az a búcsú fájdalmasabb volt, mint bármi más eddig az életemben.
Idővel persze össze kellett szedni magam, s építeni valamit arra az időre, amíg ez a helyzet el nem múlik. Én igazság szerint sok eddig még nem sok mindenre mentem vele ( ez persze még változhat…), munkám azóta sem nem lett, viszont rengeteget írtam, igaz ezekből egyelőre keveset publikáltam. Elfogadni, hogy ez egy nagy visszaesés a karrier szempontjából az nagyon nehéz. Nehéz, mert senki se tudja mikor lesz újra élet, mikor jönnek a külföldiek, mikor kellenek újra dolgozók a szállodákba.
A bizonytalanság pedig nem a legjobb tanácsadó, mint tudjuk. Március vége óta én is úgy vagyok, hogy az egyik részem belevágna valami újba, de a másik tudja, hogy ez nem kevés kockázat. Főleg, hogy művészmenedzsmentet készültem tanulni, de jelentkezésem már hetek óta az asztalon hever, ennyire nem tudok dönteni. Ha őszinte akarok lenni, akkor én nem vágyom egy másik karrierre, de az eszem azt súgja, sose baj, ha több lábon áll az ember.
S hát én ezzel az érzéssel szenvedek hetek, sőt mit hetek… hónapok óta. Nem látom még az alagút végét sem és ez bosszant a legjobban. Mikor meglátom a hirdetéseket, olvasom a hírekben, hogy nyitnak a szállodák Pesten, akkor elszorul a szívem, mert nekem is ott kéne most lennem…
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: