Kivételesen most nem a szexista megszólalásókról, a szexmániás férfiakról (vagy nőkről) lesz szó, hanem olyan, teljesen átlagosnak tűnő emberekről, akik személye „veszélyesebb”, mit azt gondolnánk.
Az én történetem főszereplője Anna (én neveztem el így). Anna egy 24 éves, velem egyidős lány, akivel a koronavírus alatt, pontosabban az önkéntes karantén hatására ismerkedtem meg az egyik facebook-os csoportban. Elsőre igazán szimpatikus és kedves lánynak tűnt, ezért elkezdtünk privátban is beszélgetni. Eleinte nem volt semmi szembetűnő, szenvedett ő is és én is a munkanélküliség miatt. Közben megtudtam róla néhány személyesebb dolgot is, többek között azt is, hogy mennyire rosszul érintette, hogy a munkáltatója felmondott neki és emiatt haza kellett költöznie vidékre a szüleihez. Szóval a dolgok egy ideig teljesen normális mederben folytak.
Akkor tűnt fel legelőször, hogy lehet, hogy bajok lesznek ezzel a lánnyal, amikor egyszer csak, több hangüzeneten át taglalta, hogy mennyire undoritónak találja, hogy felmondtak neki (felszolgáló volt egy hotelben) és hogy mennyire utálta a munkahelyét és a kollégáit. Közben pedig engem is próbált rávenni arra, hogy én is tegyem ugyanezt. Csakhogy bennem se harag se utálat nem volt és nem is lesz ezek után sem. Én, vele ellenben rajongásig szerettem mindkét helyet, ahol dolgoztam, bár néha nyilván mondtam olyat, hogy „utálok itt lenni”, de ezeket csak a stressz és a felfokozott élethelyzetek hozták ki belőlem és általában másnap már meg is bántam azt, hogy ilyesmi valaha is kicsúszott a számon.
Mikor rájött, hogy nem leszek partnere a dologban, akkor mással próbálkozott. Volt főnökök, kollégák szidása volt a porondon. Hát… Gondolhatjátok, hogy ebben sem voltam partnere, mert a kollégáimat is imádtam, még azt az is, aki letiltott, mert szerinte lenyúltam előle a munkát, még rá se neheztelek csak azért, mert mögöttem rendezkedett, ahelyett, hogy bármit kérdezett volna, de az idő azért ezeket a sebeket is már egész jól begyógyította…
Itt próbáltam leállítani, hogy se a frusztráció, se a düh nem jó tanácsadó.
Aztán eltelt kis idő, ezek a negatív hangok abbamaradtak, de jött helyette valami sokkal rosszabb: az önsajnáltatás. Hogy ő milyen szerencsétlen, mert nincs munkahelye, mert nem talál állást (hozzátenném én sem) és hogy az egész élete szar. Utálja Magyarországot, az emberek mentalitását stb.… Magában persze nem talált semmi hibát. Tipikus, még mennyire az… Áldozat-szerep, mind közül a legrosszabb.
Jogos lehet a kérdés, hogy ezek ellenére miért tartottam vele továbbra is a kapcsolatot? Az ok nagyon egyszerű: sajnáltam. Sajnáltam azért, mert tényleg egy apró faluba ment haza, bár állítása szerint volt egy nagyobb városban is nyaralójuk ( amit most már erősen kétlek, de mindegy…) , nem volt munkalehetősége, itt kellett hagynia Budapestet és az eddigi felépített életét.
Azt már nagyon korán észrevettem Annánál, hogy frusztrált, mert a tesójának megmaradt a munkája és azért is, mert ahol dolgozott se mindenkinek mondtak fel. De nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fontos szempont lesz a későbbiekben…
A jobb napokon jó volt vele beszélgetni. Tele volt energiával, tervekkel.
Aztán megint bekattant. A volt kollégáim közül volt egy srác, aki ismertebb úgymond, mert különböző YouTube videókban szerepelt, és hirtelen ő lett a legnagyobb ellensége. Mert a srác egyetemen tanul, ambiciózus, vannak tervei és tartja magát valamire. Na és itt váltam én is ellenséggé a diplomám miatt, de azért annyira mégsem, hogy ne beszéljünk. De azért a következőkben többször elmondta, hogy a diploma semmit nem ér, a diplomások el vannak maguktól szállva és társai.
Anna egyébként korábban már jelentkezett erre a helyre, de hogy nem vettek fel, vagy ő nem akart odamenni, az már egy rejtély marad számomra is. Mindenesetre ezt a srácot valószínűleg már a próbanapján kiszúrta magának (nem tudom biztosra, csak feltételezem…)
Utálta és elítélte úgy, hogy nem ismerte és a tudat, hogy ezt a fiút megtartották állományba, az meg még inkább csak feldühítette … Ez azért elég abszurd nem? Nekem volt a kollégám… Ha én nehezteltem volna rá ezért, az még hagyján ( amúgy meg én SENKIRE!!! nem neheztelek, aki maradt, mert többségük nagyon jó ember, jó kolléga és munkaerő is), de az, hogy ő egy számára ismeretlen személy iránt ilyen érzéseket táplál magában, az azért szerintem elég meredek ( bár ő utált mindenkit, aki maradhatott.)
Ezek az emberek pedig nem csak ezért „veszélyese”, hanem azért is, mert könnyen magukkal rántanak az önsajnálat gödrébe. Velem is majdnem megtörtént ez, de szerencsére az utolsó pillanatban kapcsoltam. Ezért is hangsúlyozzák annyira, hogy meg kell válogatni, hogy kikkel veszi körbe magát az ember, mert a környezete tudat alatt is erős hatást gyakorol rá akár akarja akár nem…
Na, és ezen a ponton meg is szakítottam vele a kapcsolatot egy pár napra. Aztán megint keresett, gondoltam egy esélyt még adok neki, hátha megnyugodott. Ekkor már felajánlotta, hogy lemehetnék a nyaralójukba. Mondanom sem kell, hogy nem mentem bele, hiszen ezt már egész fiatalon megtanultam, hogy ismeretlen emberhez ismeretlen helyre nem megyünk. Az más, hogy a videóchaten láttam az arcát, de ez semmit nem jelent. Aztán ez annyiban maradt. Ő is és én is folyamatosan munkát kerestünk, közben szó esett arról, hogy Anna családjában gondok vannak, nehezen jön kis a testvérével, folytatgató számára a kis vidéki közeg.
Idővel persze megint átváltott abba a stílusba, amit már nem tudtam elviselni. Teljesen bekattant. A végén már az öngyilkossággal is fenyegetőzött. Itt mondtam ki végleg, hogy vége. Az ilyen emberek veszélyesek. Teljesen kiszámíthatatlanok mind viselkedésükben, mint gondolataikban. Az ember hiába próbál segíteni rajtuk (termérdeknyi munkalehetőséget küldtem neki), egyszerűen menthetetlenek. Az elfojtott düh ott motoszkál bennük, robbanásra készen.
Anna is csak azt hajtogatta, hogy ő hotelbe akar visszamenni ( ahogy én is, de azért én felfogom, hogy a helyzet jelenleg elég súlyos), de azt sose sikerült felfognia, hogy jelenleg a turizmus nem egy olyan ág, ami felívelőben lenne. Pedig lett volna lehetősége. Igaz nem hotel, de felszolgáló munka, normális fizetéssel. De neki nem kellett… Ő csak a siránkozást és a rosszindulatot élvezte. Semmi mást.
Ha ne adj isten színházba mentem és jól éreztem magam az is baj volt, ha munkát kerestem az is, mert addig se rá figyeltem, mert nem lehetett mindig áldozat. Neki pedig nehéz volt elfogadnia ezt, hogy nem őt sajnálom egész nap, hanem a saját életem próbálom rendezni… Az öngyilkossággal való fenyegetődzés meg…. a legalja az egésznek. Ámbár valakinél lehet célt ér vele. Nálam nem sikerült. Egy tiltást ellenben sikerült intéznie nálam.
Igaz sok időbe telt, de ma már ismerem a határaim és nem akarok mindenkit megmenteni, főleg azokat nem, akik az áldozatszerepben lelik örömük, s eszük ágába sincs kimászni a gödörből. Csak remélni merem, hogy Anna egy nap jobban lesz és derűsebben látja majd az életet. Ez a történet viszont megmutatja azt, hogy figyelni kell kit mennyire engedünk be az életükbe. Mielőtt bárki elítélne, nem szokásom ismeretlenekkel leállni cseverészni, ez egy kivételes helyzet volt, mert azt gondoltam erről a lányról, hogy hasonló, mint én : otthon él a szülőkkel, szálodázott, elbocsájtották, van egy testvére… aztán persze rájöttem, hogy Anna és én két más világ vagyunk.
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek