4/1.rész
-Előbb utóbb minden kitudódott volna – mondta Zoli, miután megszakítottuk a csókunkat. Ő előbb kapcsolt, én egyszerűen ledermedtem. Nem számítottam, hogy bárki láthat minket. Mégis látott… Zoli óvatosan megszorította a kezem. Mindenki minket bámul. A kezem az övét kulcsolja át. Nincsenek többé titkok, lopott csókok az irodámban, nincs több külön kocsi, dugi SMS-s küldés értekezlet közben. Nem merek a beosztottjaim szemébe nézni. Sejtem mit gondolnak most. Én és Zoli… Pont mi ketten. Persze biztosan volt, aki sejtette. Talán előbb is, mint mi ketten.
– Szóval mi ketten, ez az egész … – olyan bután érzem magam, de az, hogy Zoli ott áll mellettem erőt ad – nem szeretném, ha ez pletyka lenne. Világos? – kérdezem, majd megvárom, még mindenki biccent, csak utána folytatom – Ez semmin nem változtat! Felnőtt emberek vagyunk, ennyit mindannyian bírunk tolerálni. Igaz? – Zoli hevesen oldalba bök, de én pontosan látom a többiek szemében, hogy mit gondolnak : értetlenség tükröződik legtöbbjük tekintetében, mint akik nem hisznek a fülüknek…
Ő közben lassan elengedi a kezem.
-Nos emberek, akkor szerintem most, hogy ez kiderült, elkezdhetnénk dolgozni – őszintén, egy percet sem bírtam volna tovább a kollégák között, ezért hálás voltam Zolinak, hogy kimentett.
Miután távoztunk még fél szemmel láttam az irodám ajtajából, ahogy páran a reggeli kávé mellett csacsorásznak. Nekem elment a kedvem az egésztől. Utána persze még írt egy SMS-t, hogy szeretné, ha délután beszélnénk a főnökkel is.
– Persze, még ez is vár ránk… – gondoltam magamban.
A gyomrom borsónyira szorult össze a gondolatra, hogy Mihály már nem lesz ennyire megértő velünk… Hogy a gondolataim eltereljem megnyitottam a levelezőprogramot. Huszonöt új üzenet. Csak egy szokásos nap. Mire végeztem az összes levél megválaszolásával már kezdtem érezni a reggeli kávé hiányát. Próbáltam lehetőleg észrevételen maradni, de a büfében így is társaságom akadt.
-Te most direkt kerülsz mindenkit ? – kérdezte Niki, aki a legrégebb óta volt a csapatom tagja.
– Most erre mit kéne mondanom? – teszem fel a kérdést, mire Nikiből kitör a nevetés.
– Az, hogy te és Zoli …. Kíra egy pár hete megállás nélkül erről beszél. Nem akkora nagy dolog. Emberek vagytok. Beszéljetek Mihállyal, de szerintem nem lesz gond – bátorításképp a vállamra teszi a kezét, mielőtt leülve a többiekhez, akik az asztalnál ülve figyelnek kettőnket.
Mire visszaértem az irodában Mihály már az íróasztalom mellett várt. A hírünk megelőzött, gondolhattam volna, egy ilyen helyen nem maradnak titkok.
– Mónika, beszélhetnénk ?
– Hogyne! – válaszoltam nyugodtságot színlelve, mintha valójában nem történt volna semmi különös.
– Régóta figyellek ám benneteket, de nem gondoltam, hogy ezt így kell megtudnom – a hangja higgadt volt miközben beszélt – Mónika… A munkáddal sosem volt bajom, ezt tudod. De ez most, hogy is mondjam más helyzetet idéz elő.
– Mihály, kérlek… – mielőtt bármit szólhattam volna félbeszakított – Mónika, most ne… Szóval Zoli és te. Mégis, hogy történhetett ez?
– Nem tudom, Mihály. Lebuktunk, igen. Nem fogom tagadni, hogy nagyon szeretem Őt, még akkor is, ha ez most a munkámba kerül. Nézd, az a csók… Sajnálom, hogy erről így értesültél, szerettem volna ezt máshogy elmondani, nem így.
– Mónika, te totálisan félreértesz! Egyikőtökét sem akarom kirúgni! – a hangja kimért volt, ugyanakkor éreztem rajta a nyugalmat, amitől én is kezdtem kicsit jobban érezni magam.
– Akkor mégis mi a terved ?
– Szeretném, ha ez a házon kívül maradna! Eltiltani persze nem foglak egymástól kettőtöket, de vannak bizonyos szabályok, amiket ismersz, szóval nem fogom most elmondani neked, de szeretném, ha azokat betartanátok innentől fogva…
– Köszönöm Mihály!
– Ne nekem, a beosztottjaidnak, amiért kiálltak mellettetek! Viszont erről Zolival is beszélek!
– Mihály! – kiabáltam utána, mire az ajtóban megfordult – Én szerettem bele…
– Tudom… – biccentett egyet, majd, mint a villám suhant ki az ajtón.
Miután elment felhívtam Zolit és mindent elmondtam neki. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Mihály bár keménykezű, ugyanakkor rendkívül toleráns is.
Miután letettem a telefont Kíra jelent meg az irodámban. A szemében láttam, hogy ez a beszélgetés megint csak nem a munkáról fog szólni.
– Gyere ülj le! – mutattam az asztalom melletti kanapéra, mire Kíra kérdés nélkül lehuppant tőlem kissé távolabb, de épp csak annyira, hogy jelezze, a három lépést ezúttal is megtartja.
– Mihály tud róla? – rögtön a közepébe, ez jellemző Kírára
– Az előbb beszéltem vele, bár ez nem a te dolgod. Mit akarsz?
– Héhéé… Mónika! Nyugodj már meg! Tudom, hogy voltak konfliktusaink mikor idejöttél meg minden, de nem kell minden cselekedetemben a rosszat látni. Nem fogok nektek keresztbe tenni, ha ettől félsz. Másról van szó. Szeretnék áthelyezést kérni.
– Hogy micsoda? – ez engem is meglepett.
– Nem akarom magyarázkodni Mónika. Szeretném, ha megtennéd
– Kíra, ehhez kell egy indok! – próbáltam higgadt maradni, ugyanakkor nagyon érdekelt mi állthat a háttérben, hisz egy ilyen döntést meghozni nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Tudom, hisz én is így kerültem ide.
– Szeretem őt. Most ez így megfelel? – láttam a szemében, hogy mélyen össze kell szednie magát, hogy kipréselje magából a szavakat, de tudnom kellett az okot, habár sejtettem, de hallanom kellett. Tőle.
– Zolit?
– Sajnálom! – nem mert a szemembe nézni.
– Nézd, értem. Előbb beszélnem kell Mihállyal, de természetesen segítek, amiben tudok.
– Köszönöm!
– Kíra! Sajnálom! – tudnom kellett volna, érezni, hogy ez áll minden hátterében, de nem láttam, mert vak voltam, a szerelem megvakított.
A délután hátralévő részén hol Kírán törtem a fejem, hol az elmaradásom próbáltam behozni. Napközben nem is láttam Zolit. Ebéd előtt dobott egy üzenetet, hogy csatlakozzak hozzá, de a tornyosodó papírhalmazra nézve inkább a munka mellett tettem le a voksom.
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: