Az eddigi bejegyzésekben már rengeteg szó esett arról, hogy mit és hogyan változtatott meg/vett el a koronavírus, de arról kevés szó esett, hogy mit adott. Szóval most ez utóbbiról lesz szó, mert bár most még nehéz a dolgok jó oldalát is nézni, de az éremnek mindig két oldala van , akkor is, ha az egyik éppen láthatatlan.
Nálam a jelen helyzet hirtelen rengeteg szabadidőt generált, amiből az utóbbi egy évben nem igazán jutott. Mondhatni, hogy egy folyton pörgős életből csöppentem bele a hirtelen a „csak a legnagyobb vészben hagyhatjuk el a házat” állapotba. Ezt én borzasztóan rosszul viseltem. Bár őszintén, van, aki szerint ez jó volt? Eleinte agyba-főbe takarítottam, rendet raktam a ruháim között, de miután a lakás már csillogott, a dolgok rendszerezve voltak, hirtelen haszontalannak kezdtem érezni magam. Egyszerűen minden nap kezdett ugyanolyanná válni, mintha csak megállt volna az idő.
Idővel persze elkezdtem állásokra jelentkezni, de a siker elmaradt. Igaz van, ahova felvettek volna, de látva a feltételeket és a fizetést, én voltam az, aki nemet mondott az ajánlatra. Így a helyzet továbbra is változatlan maradt, kivéve, hogy már szabadon lehetett mozogni, ami nálam a lakhely egyre gyakrabban történő elhagyását jelentette. Szinte minden héten csináltam valamit, hol elhagyatott utcákon sétáltam, hol a Budai Várat jártam meg, hol a Feneketlen tó körül sétáltam, szóval próbáltam lekötni magam.
Aztán valahogy visszaestem. Hirtelen olyan mértékű szomorúság és bizonytalanság érzet férkőzött az életemben, amit nem igazán tudtam kezelni. Ennek hatására kicsit újra bezárkóztam, egyre kevesebbet mentem a városba, s egyre több időt töltöttem itthon. Szerencsére hamar beláttam, hogy ez nem egészen a jó út, mármint az önsajnáltatás és a depresszió sem, ezért úgy döntöttem, ha a kocka nem fordul magától, akkor fordítok én rajta, s ha lassan is, de a veszteséget elkezdem nyereséggé formálni.
Mikor elkezdtek nyitni a színházak, akkor döntöttem úgy, hogy újra indítom a színházas blogot, amiből még magam sem tudom mi lesz, de hobbiként továbbra is szándékomban áll folytatni. Aztán elkezdtem írni ezt a blogot is. Úgy döntöttem, hogy sokkal személyesebbre veszem a formát és írok azokról a nehézségekről, amikről sokan hallgatnak. Ez a mostani helyzet szinte mindenkit megvisel, s szerintem nincs olyan, akit legalább egy kicsikét ne érintett volna. Sok embert értek óriási veszteségek, akár munkahely , akár munkatársak, akár pénzbeli dolgok…
Azonfelül ebből a helyzetből most mindenkinek magának, egyedül kell talpra állnia. Most nincs segítség, nincsenek kiskapuk vagy menekülőutak. Nincs olyan, hogy könnyebb út. Olyan van, hogy próbálkozol a századik bukás ellenére is, s reméled, hogy egy nap rád mosolyog a szerencse. A veszteséget pedig most kell megtanulni előnnyé formálni : új embereket megismerni, fejleszteni a tudásod, elvégezni egy tanfolyamot, új hobbit találni, több időt tölteni a családoddal/ barátaiddal, megismerni Magyarország eddig ismeretlen tájait. Már, ha a lehetőségek adottak erre…
Meg kell tanulni a dolgok pozitív oldalát is nézni. Nem csak azt, amelyik fölött most felhők tanyáznak. Noha… Kétségtelen, hogy sokszor eszünkbe jutnak a dolgok, a nosztalgikus emlékek, talán a kollégák is hiányoznak. Ez így van jól. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Emberek vagyunk és nem robotok. Vannak érzéseink, amik nem mindig pozitívak. Sokszor sírunk, hiányoljuk a régi életünk. Ugyanakkor meg kell tanulni elengedni a dolgokat, embereket, emlékeket, hogy lehessen jövőnk, ami talán nagyon más lesz, szokatlan és félelmetes, de ha belegondolunk minden így kezdődik…A félelemmel valami újtól…
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: