„Kell, hogy legyen egy B terv”- hallottam sokszor. Hát nekem nem, hogy „B” , de még „A” tervem sincs a jövőre nézve…
Őszinte leszek veletek : azt se tudom mit csinálok. És ez látszik. Eddig azt hittem nem, de rá kellett jöjjek, ez már csak akkor lehetne szembetűnőbb, ha nagy betűkkel kiírnám a homlokomra, hogy „El vagyok veszve, kérlek segíts!”
2017 őszén egy nagy találkozás, vagy ha jobban tetszik egy régen várt álom megvalósulása sodorta a színházat az életembe. Addig én is egy hétköznapi néző voltam, a nézőtéren túl. Aztán szép lassan, az évek alatt bekúszott az elmémbe a gondolat, hogy milyen lenne egy ilyen helyen építeni a jövőm, hiszen idővel olyanná vált ez a közeg számomra, mintha a második családomhoz tértem volna haza. Sokszor már teljesen ismeretlen színészekkel is képes voltam kötetlenül beszélgetni, holott előtte a nevem is alig bírtam kinyögni egy-egy ilyen helyzetben. Akkor azt hittem megtaláltam önmagam és ez lesz az életem. Aztán ez egy kicsit máshogy alakult.
Ebbe az idillbe lépett be később a szállodaipar, ami egy egészen másféle szerelmet hozott magával. A kettő együtt (színház és szálloda) olyan volt, mint egy tündérmese. Volt egy civil életem, amelyikben a szállodában a szobalányokat noszogattam és egy művészettel teli lét, amelyik esténként a nézőtéren ülve csodálta az általa sokra tartott művészeket és aztán persze írt róluk, amit egyre több ember olvasott. Túl idilli is lett volna, ha ennyire könnyen jön minden…
A koronavírus szinte egyszerre vette el tőlem azt, amiért értelmét láttam a mindennapoknak. A biztos talaj az egyik napról a másikra vált bizonytalanná. Így visszagondolva hirtelen lettem hullámlovasból fuldokoló óriás az élet tengerében. A kijárási korlátozás sokkal tovább tartott, mint gondoltam volna. Rengeteg időm volt gondolkozni. Tudtam, hogy egy új élet vár rám és azt is, hogy döntenem kell. A színház addig hobbi volt, egy passzió, amit szívesen csináltam, de már sokkal többet jelentett, csak nem akartam beismerni. Nem akartam látni magam, ezért behunytam a szemem, de minduntalan ott volt a kép előttem, művészeti vezetőként egy kis színház élén. És többé már nem tudtam elhessegetni ezt a képet. Ugyanakkor láttam magam egy szálloda élén is. Tudtam, hogy nekem kell döntenem. Osztani, szorozni…
A mai napig félek, hogy rosszul döntöttem, mikor beadtam a jelentkezésem a Károlira a művészeti igazgatás továbbképzésre. Kár lenne azt mondani, hogy valóban tudom merre tartok, mert fogalmam sincs. Mindkét helyzetben látom magam és mindkettő egyformán boldoggá tudna tenni. Őrület ugye? Hogy kell egyáltalán jól dönteni ilyenkor? Vagy majd dönt az élet? Minden esetre én megtettem mindent, nyitott vagyok bármire. Én boldog leszek bármi történik. És végül is ez az élet lényege nem? Hagyni hadd sodorjon az ár.
Részben már én is elengedtem, hogy irányítás alá vonjam az egész életem. Bár az igazat megvallva ezt leírni könnyebb, mint megtenni. Hiszen a félelem azért ott van, akár a döntésem kimenetele akár a jövőmmel kapcsolatot aggályok miatt.
Azt, hogy mi lesz, hogy végül Művészeti vezető vagy Housekeeping menedzser leszek még magam sem tudom. Még azt is lehet, hogy valami teljesen más. Talán ezt csak én aggódom túl és 25 évesen még nem ezekre a dolgokra kéne koncentráljak…
Normál esetben természetesen én is azt mondanám, amit sokan : ha nem vagy biztos valamiben, akkor ne vágj bele. De most őszintén, jelen helyzetben ki biztos bármiben is? Van egyáltalán olyan ember? Én például azt se tudom mit hoz a holnap, nem, hogy a jövő hét vagy a jövő hónap. Maradt hát az ismeretlenbe való ugrás. Meg egyébként is… a szállodába se úgy mentem, hogy volt egy tervem… Csak kellett egy fél év gyakorlat, amiből úgy jöttem ki, hogy azt éreztem, ezért megérte. Szóval lehet nálam ez így működik : tervek nélkül ugrani a mély vízbe.
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: