4/2.rész
Előző rész : ITT
Zoli mellett kelni általában maga volt a csoda. Általában ő kelt előbb. A Kírával való beszélgetés után azonban képtelen voltam aludni. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Órákat forgolódtam nyugtalanul a plafont bámulva. A következő kép, hogy Zoli kelteget, hogy elkések. Alig aludtam valamit. Fáradtan vonszoltam ki magam az ágyból, amit meg is jegyzet, de nem forszírozta tovább a dolgot, mikor látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
Az irodába érve idegesen konstatáltam, hogy az előző napi papírhalmaz mellé egy újabb adag került. Közben ezer más dologra is figyelnem kellett. Az előző este egy vendég panaszt írt a takarítás miatt, a szennyesledobó eldugult, a textíliák egy része nem érkezett meg időben és még az egyik kolléganő is beteget jelentett. Hogy másképp indulhatott volna a reggelem?
Egy gyors kávé után mindketten megnéztük a ledobót, ami elég siralmas látványt nyújtott, de megnyugtatott, hogy hamar orvosolják a helyzetet a műszakkal. A takarítás pedig… Szörnyű, hogy mit tudnak művelni a lányok, ha nincsenek szemmel tartva…
A délelőtt javarészt rohangálással telt, egy kis munka itt, egy kis munka ott. Aztán persze beszélnem kellett Mihállyal Kíráról. Nem volt elragadtatva, de engedélyezte a kérelmet. Már csak azt kellett kitalálnom, mit ajánljak fel neki. Rosszabb helyre nem akartam semmiképp küldeni, így elkezdtem körbe telefonálni, mígnem találtam egy remek helyet, ahol amúgy is emberhiány van már hosszú hónapok óta. Mielőtt azonban közöltem volna Kírával a döntésünk vártam egy kicsit, hátha meggondolja magát.
– Mónika beszélhetünk? – Mihály jelent meg az ajtóban, látszott rajta, hogy valami egészen felzaklatta.
– Miről van szó?
– Valaki meghalt , az egyik szobában – sápadt volt, a hangja is remegett, ritkán láttam ennyire feszültnek
– Édes istenem, tényleg csak ez hiányzott – az arcom a tenyerembe temetve próbáltam erőt önteni magamba – és most meg kell néznünk ugye? – feleslegesnek tűnt a kérdés, de Mihály azért bólintott – Kíra?
– Utána hívd le, de most jobb, ha ezt mi intézzük!
A szobába lépve erős kokain illat áradt valami ócska alkohollal keveredve. Mihály ment előre. A sötétítők elhúzva, a tévében épp egy főzőműsor ment. Miután fényt csináltuk láttuk csak meg, hogy egy negyvenes nő az illető. Kezében cigaretta, mellette zöldes üvegek hevertek. A rendőrség már úton volt. A látvány koránt sem volt fényes. A nő ruhái szép rendezetten sorakoztak a szekrényben, az ágy mellett a bőrönd. A pénztárca és az iratok az asztalon. Száz húsz dollár és egy bankkártya. Katherine Mackfreeze – így hívták. Negyvenkét éves, két gyerek édesanyja és egészen eddig Arizonában élt, legalábbis ez szerepelt az adatai közt, mint állandó tartózkodási hely.
Miután meggyőzöttünk a helyzetről mindketten visszahúzódtunk a saját kis kuckónkba.
– Hívtál Mónika, jöttem, amit tudtam! – Kíra furcsa szokása volt, hogy az iroda előtt megállt és csak akkor jött, be mikor hívtam, így a fejemmel biccentve jeleztem, hogy jöjjön beljebb.
– Van egy rossz és egy jó hírem. A rosszall fogom kezdeni – láttam a szemében végigfutó meghökkenést, de mielőtt megszólalt volna folytattam – A 606-os szobában van egy halott. Nő, negyvenkét éves. A rendőrök úton. Kitettem a piros táblát, a lányoknak szóltam, hogy az a szoba ma kimarad. Csak akartam, hogy te is tudj róla! A másik az áthelyezés. Mihály beleegyezett, én pedig körbe telefonáltam. Tudom, nem szokás, de Kíra, te túl jó vagy ahhoz, hogy csak így elengedjelek. Szóval, ha úgy gondolod az Alice Cyrstal Hotelben van egy. Csupán három utcányira van innen, szóval a távolság elhanyagolható. Kérlek azért gondold át, mielőtt döntesz!
– Hú, ez most nagyon sok információ így egyszerre.
– Nyugi, van időd! Taminak mondtam, hogy segítsen neked kivételesen. Reggel, ha jól tudom, Niki nyitott. Ugye?
– Igen, Ő.
– Akkor Tami és ti maradtok ma négyig. Hány szobád van még?
– Nem olyan sok, olyan harminckettő körül.
– Mindegy, nyugodtan szólj, ha kell segítség! – Kíra úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Néha nem is értem, azt hiszi nem látom, hogy mennyire megviseli a kialakult helyzet?
Mire feleszméltem volna már előttem állt és olyan hirtelen ölelt át, hogy feleszmélni sem volt időm, csak arra, hogy visszaöleljem.
– Bárcsak mindenki tudná, hogy ilyen vagy, Mónika! – súgta halkan a fülelme, de közben már hallottam, hogy a könnyeivel küszködik.
– Csak azzal, aki megérdemli …
Percekig öleltük egymást, mire megnyugodott annyira, hogy Tamival karöltve tovább vigye a napot.
Közben Zoli kétszer hívott. Gyorsan visszahívtam. A fiúknak sikerült elhárítani a textilledobó dugulását, legalább egy gonddal kevesebb. Közben elmeséltem neki a halálesetet, de mivel sietnem kellett, ezért nem volt időnk hosszabb csevejre.
Mire nekiláttam a papírmunkának már hulla fáradt voltam. Zoli ebédidőben benézett, de mivel látta, hogy teljesen elúsztam az iktatással, ezért az asztalomon hagyta az ebédet, majd ment is tovább. Órákkal később még mindig a papírhalmok felett ültem, közben Mihály a rendőrséggel tárgyalt. A hullámok kezdtek egyre magasabbra csapni a fejem fölött, de elég volt arra gondolnom, hogy Zolival estére randit beszéltem meg, és máris jobban mentek a dolgok. Délutánra a textilek is megérkeztek, Tamiék pedig villám sebességgel osztották el a párna és paplan huzatokat az emeletek között.
A papírhalom azonban csak lassan kezdett el csökkeni. Kimutatások, kiadások és bevétek, személyi és egyéb költségek, csupa statisztika adat. Nem egy felemelő dolog, de valakinek ezt is el kell végeznie.
Mondjuk ilyenkor hiányzott a terep : a rohangálás szobáról- szobára, a hibák kijavítása, a századik telefonhívás a lányoknak, hogy valamit kihagytak. Főnöknek lenni nagy meló, folyamatos kihívás és agyi tréning, nem csak egy- két beosztás megírása és láblógatás, ahogy sokan gondolják.
Miután Mihály végzett a rendőrökkel még benézett, addigra az iratok nagy része szerencsére már eltűnt az asztalról, nem szerettem volna, ha azt hiszi, bármivel is le lennék maradva, meg egyébként is a legtöbb feladat határidős volt, ezért muszáj volt sietnem.
Az utolsó dokumentum iktatása közben Kíra jelent meg az ajtómban.
– Nem foglak zavarni! Csak végeztünk Tamival mára. Van még esetleg valami, amiben tudnánk segíteni?
– Nem, nyugodtan menjetek haza, az a fél óra most nem oszt vagy szoroz.
– Köszönjük Mónika! – már lépett is volna ki az irodámból, mikor utána kiabáltam.
– És Kíra! Holnap intézzük a papírokat az áthelyezéssel kapcsolatban!
– Ilyen gyorsan? – láttam rajta, hogy meglepődik.
– Szeretnél még maradni?
– Ja, nem. Csak azt hittem hosszabb idő lesz.
Miután elköszöntünk és végre az utolsó entert is lenyomtam, felhívtam Zolit, aki már otthon várt rám. Megbeszéltük, hogy én elindulok innen, ő meg elém jön és félúton találkozunk.
Mielőtt kiléptem az irodából még egy utolsó pillantást vetettem a fennmaradó papírhalomra, majd mielőtt lelkiismeretfurdalásom lett volna volna az elmaradt dokumentumok miatt, kulcsra zártam az ajtót és elindultam hazafele, pontosabban Zoli elé. A portára érve gyorsan leadtam a kulcstartó széfet.
– Holnap ugyanitt, ugyanekkor! – mondta Áron jókedvűen, miközben érezhetően végimért.
– Ugyanitt ugyanekkor! – válaszoltam, majd már léptem is ki az ajtón, hátrahagyva mindent, ami a munkához kötött.
Az utcára kilépve hatalmas megkönnyebbülést éreztem. A nyüzsgő város minta elcsendesedett volna. Nem volt kedvel villamosra szállni, így gyalog indultam a Parlament irányába. Zolival a Jászai Mari téren beszéltem meg a találkozót. Közben volt időm gondolkozni. Az élet túl hamar változik. Én és Zoli… Alig egy éve ismerjük egymást. Én túl egy házasságon, több év komolytalan kapcsolat után. Sose gondoltam, hogy még érezhetek ilyet. Úgy látszik ez az Ő valódi varázsa, nem is a zöld szeme, aminek villanásába azonnal beleszerettem. Ha csak rá gondoltam megmelegedett a szívem. Nyálasan hangzik, de azt hiszem nekem az igazi. Szeretem őt! Úgy, ahogy eddig egy férfit sem tudtam.
Mire kiértem a Jászaira, Zoli már ott várt rám egy szál rózsát szorongatva. A szemében ugyanaz a gyermeki ártatlanság csillant meg, mint mikor először csókolt titokban…
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: