4/4.rész
Záró fejezet
Előző részek:
1.rész -> ITT
2.rész -> ITT
3.rész -> ITT
Másnap Zoli hívására keltem. Mivel előző este csak arra volt erőm, hogy beesek az ágyba, így a vele való beszélgetés is elmaradt. Furcsa volt az érzés, hogy valaki aggódik értem, de azért egészen jól esett. Az irodába érve aztán furcsa meglepetés fogadott: mindenhol lufik és virágok hevertek, az asztalon pedig a kedvenc borom és egy nagy tábla csoki, mellette egy félbehajtott A4-es papír árválkodott. Hirtelen nem tudtam mire vélni az egészet, csak álltam ledermedve.
– Csak nem megleptünk? – kérdezte az ajtóban állva Kíra, mire ijedtem kaptam a szívemhez.
– Jézusom, ti meg akartok ölni? – nevettem el magam, miközben próbáltam szavakat találni.
– Csak nézd meg a borítékot – kiabált át a másik szobából Tami
– Ünneprontó vagy Tamara! – szidta le Kíra, mire óvatosan a borítékért nyúltam.
Miközben olvastam akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.
– Nem találok szavakat lányok… – nyögtem ki bután, mire Kíra egy papírzsebkendőt nyomott a kezembe
– És ez még nem minden!- vágott közbe Niki, aki eddig csöndben figyelte az eseményeket
Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy sok év sikertelenség és kudarc után egyszerre lelt rám életem szerelme és lettem az év főnöke a lányok szavazatainak és szeretetének köszönhetően.
– Szeretünk Mónika ,ennyi az egész! – bökte ki Kíra, majd meg se várta a reakcióm, lassan átölelt.
Bár főnökként elsősorban a beosztottjaim irányítása a feladatom, ami nyilván nehezebbé válik, ha az ember érzelmileg kötődni kezd hozzájuk. Nekem is idő kellett, hogy bízni merjek bennük annyira, hogy levetkőzzek a falaimból.
– Nem is sejtetted? – kérdezték szinkronban, mire a fejem ráztam.
Azt tudtam, hogy neveztek rá, de soha egy percig nem néztem rá az állásra. Nem azért, mert ne hittem volna magamban, egyszerűen csak nem ehhez mértem azt, hogy mennyire szeretem azokat, akik körbe vesznek.
A három gondnoknőm és a kilenc szobalány, akivel együtt dolgoztam, az első perctől fogva a családom lettek. Mivel a szüleim korán meghaltak, s egykeként nőtem fel, így utóbbit komolyan is gondoltam, habár ritkán hangoztattam. Mikor Mihály, a szálloda igazgatója két és fél éve megkeresett az előléptetés miatt, magam sem gondoltam volna, hogy egyszer képes leszek megugrani ezeket az elvárásokat. De ők bíztak bennem. Láttak azt, amit én nem és ezért mérhetetlenül hálás voltam nekik.
– Kíra! Veled szeretnék még beszélni mielőtt elfelejtem!
– Akkor mi most megyünk! Mónika, ebédelsz ma velünk?
– Persze, a legnagyobb örömmel – válaszoltam és megvártam míg egyedül maradunk Kírával.
– Az áthelyezésről van szó. Itt vannak a papírok – nyújtottam át egy halom dokumentumot – még meggondolhatod magad.
– Annyira nehéz ez most – mondta, miközben idegesen játszott a papírokkal.
– Igen, tudom. Ezért adok időt, hogy dönts!
Miután a lányok magamra hagytak, úgy döntöttem, hogy egy erős fekete után átnézem a beosztást, mert időközben többen jelezték, hogy változtatnának rajta.
Előtte azonban a szokásos vezetői értekezlet volt soron, ahol az előző nap problémai, a napi, heti célok, az új megcélzott vendégszegmensek és a szolgáltatások modernizálása volt terítéken. Mihály ilyenkor mindig különböző grafikonokat és statisztikai mutatókat készített olyan dolgokról, mint az átlag tartózkodási idő, átlag költés, szoba típus vagy épp vendégelégedettség. Utóbbi sok apró dolgot foglalt magában, mely egy részét erősen befolyásolta az általam vezetett csapat munkamorálja. Mihály után minden vezető elmondhatta a saját tapasztalatait, gondolatatait, jó és rossz tapasztalatait.
Az értekezlet végeztével Kíra Tami Niki és én még egy gyors raportot is végeztünk , mind a textíliák mind pedig a minibár tartalmának felmérésére. Ez persze koránt sem olyan egyszerű, mint amennyire annak tűnik ez elsőre. Nagyjából két óra munka volt mindent összeválogatni úgy, hogy közben csupán egyszer tartottunk egy tíz perces kávé- cigi szünetet.
Mivel korábban nem igazán volt rá példa, hogy a beosztottjaimmal ebédeljek, ezért mindenki érdeklődve tekintett rám, amikor a vezetőségi asztal helyett a gondnoknőim mellé ültem. Közben rájöttem, hogy jobb lett volna ezt többször megtenni.
Meguntam már a Jégkirálynő szerepet. A főnökük voltam igen, de ez nem feltétlen kell, hogy ötven lépést távolságot jelentsen tőlük. Elég három is. Három kis, de ugyanakkor nagyon fontos lépésnyi távolság. Ennyi. Se több, se kevesebb ennél. Már nem érdekelt ki mit gondol, főleg nem azután, hogy elkövettem azt, amitől mindig is tiltottak: beleszerettem egy férfiba, akivel együtt dolgozom. És nem azért, mert annyi időt töltöttünk volna együtt. Hanem azért, mert ő látott engem, úgy, ahogy addig senki. És ehhez sok idő kellett. Nem ment minden könnyen.
A gondolataimból Kíra szakított ki.
– Bocs elkalandoztam!
– Azt látjuk – nevettek fel egyszerre.
Hirtelen minden olyan volt, mintha ezer éve így működnénk.
– Na és most hogyan tovább? – tették fel a kérdést érdeklődve, miközben a fejemben ezer variációt pörgettem végig, de erről ők persze semmit sem tudtak.
– Én sem tudom. Talán holnap már nem leszek én sem itt… – válaszoltam csendben, s láttam, hogy elhallgatnak, így folytattam – beleszerettem egy férfiba, akibe nem lehetne és nézzetek ránk, itt ülünk egy asztalnál nevetgélve. Szerintetek nem lesz olyan rosszindulatú ember, aki ebbe nem fog belekötni?
– Mihály nem fogja engedni, hogy kicsináljanak és mi sem!
– Iszonyú mázlim van veletek – vallottam be – de szeretném, ha a dolgok ettől még nem változnának.
– Minden rendben lesz! – nyugtattak meg egyszerre.
Mindezek után újult erővel láttam neki az elhalasztott dolgaimnak. A beosztások átnézése sose tartozott a kedvenc tevékenységeim közé, de muszáj volt ezt is heti többször megtenni, a foglalások mennyiségéhez igazítva az aktuális dolgozói létszámot.
Az irodában még mindig ott voltak a lufik, amire, mint később észrevettem a lányok egyenként valami apró, kedves gondolatot fűztek. Igaz nem olvastam bele, mert tudtam, hogy sírás nélkül nem állnám meg.
Mihály délután többször is hívott a szoba takarítás sztenderdjének megváltoztatása miatt, amiről egészen eltérő volt a véleményünk. Szerinte teljesen reálisak a felsővezetőség elvárásai, szerintem meg kevésbé. Az, hogy a standard szoba takarítása 20 perc lenne az elvárások szerint az egy dolog, de hogy egy lakosztály csupán 35 perc… Abszurd! Mihály persze nem értette. Aztán felvittem egy koszos szobába és közöltem, hogy ha nem hisz nekem, akkor lássa a saját szemével. Persze le akart beszélni, hogy egy menedzser nem szobalány, de nem érdekelt. Én csak azt akartam, hogy belássa, a dolgok nem mindig feketék és fehérek. Miközben én az ágyat húztam Ő az ajtóban toporgott, de mikor látta, hogy rendíthetetlen vagyok, hanyag módon ült le az egyik szobai kanapéra.
– Túl közel kerültél hozzájuk Mónika! – szólalt meg kisvártatva, mire akaratlanul is felkaptam a fejem
– Az lehet, de nézd, ameddig ilyen csapatom van, addig kutya kötelességem kiállni mindenkiért!
Mivel látta, hogy nem győzhet meg, ezért inkább csöndben leült az egyik kanapéra.
A fürdővel, portörléssel, ágyhúzással és porszívózással együtt kereken 47 perc alatt végeztem, pedig nem voltam kezdő ebben.
– A lányok se gyorsabbak – vágtam rá, mikor láttam, hogy szólni akar – de várj még mindig nincs kész!
– Mit akarsz még Mónika? – kérdezte érdeklődve, mikor a telefonomért nyúltam.
– Szia Tami! Fel tudsz jönni a 720-asba? Sürgős lenne!
– Te most mit akarsz a beosztottadtól? – tette fel a következő kérdést, mikor letettem a telefont.
– Ő az egyik legjobb gondnoknőm. Én meg nem vagyok szobalány – vágtam rá, mire Tami megjelent az ajtóban.
– Átnéznéd, ha megkérlek, hogy van-e hiba? – tettem fel a kérdést, mire két értetlen tekintettel találtam szembe magam, de nem érdekelt.
Tami szokása szerint előszőr a fürdőszobát majd a szekrényeket és végül a szobát nézte át.
– Na? – kérdeztem, mikor láttam, hogy nagyjából mindent átnézett.
– Az ágy lehetne feszesebb, a fürdőbe pedig van egy-két apróbb hiba a tükörnél és a WC lehúzónál, de ez még azért belefér – sorolta a dolgokat, miközben fél szemmel Mihályt néztem, aki lesütött szemmel hallgatta az alapos beszámolót.
– Köszönjük Tami! Csak ennyit szerettem volna… – fordultam a beosztottam felé, mire egy félénk mosolyt kaptam.
– Látod? – kérdeztem Mihálytól, mikor már csak ketten maradtunk.
– És ezt, hogy gyűrjük le a vezetőség torkán? – kérdezte
– Úgy, hogy elmondod, ami itt történt! Nem olyan nehéz ez… – zártam rövidre az ügyet.
Ha további tartalmakra, rövidke képes beszámolókra, napi történésekre is kíváncsiak vagytok, akkor kövessetek facebookon : ITT
A megosztásokat és a kommenteket pedig nagyon köszönöm! Igyekszem hasznos, színes tartalmat gyártani.
Képek forrása minden esetben a Pixibay, ha ettől eltér azt jelezni fogom külön!
Köszönettel : Brigitte, a blog szerzője
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: